Azt a széket szemelte ki magának, amire a lábamat tettem fel. Az egyik pillanatban még a szoba egyik felében volt, a másikban már a széken ült, ölében a meztelen lábammal. A levegőbe dobta őket és alájuk csusszant. Nem tudnám rekonstruálni azt az egyedi mozdulatsort, amit tett, mert még most sem értem, hogy hogyan csinálta. Ellentmond a fizika törvényeinek, hacsak nem én mozdítottam tudattalanul így a lábam neki.
Összecsapott két ellentétes energia: a meleg keze a hideg lábamon. Teljes testet és lelket felziláló áramütés zúgott végig rajtam. Az érzékiség magas foka - ez jutott eszembe egy filmből. Tetőtől talpig meztelen akartam lenni és azt akartam, hogy ő is meztelen legyen. Ösztönösen nyitottam volna szét a lábam és ő megismételte volna ugyanolyan gyorsasággal azt a csusszanó mozdulatot...
Nem nézett rám. Az állát felemelte. Mosolygott. A többieket hallgatta, mindig odafordulva ahhoz, aki éppen beszélt. Markolta a talpam mindkét kezével. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy senki se vegye észre rajtam, hogy életem egyik legizgatóbb jelenetébe csöppentem. Begörbítettem a hátam, hogy ne látszódjon, hogy mennyire szaporán veszem a levegőt. Simogatni kezdte a lábam, de közben testével felé hajolt, mintha azt akarta volna üzenni, hogy ez csak nekem szól, ne érdekeljen mást, és hogy jusson már el a tudatomig végre, hogy létezhetne olyan, hogy "mi ketten".
Egyre biztosabb lettem benne, hogy ugyanazt éreztük akkor és ott: önzést. Szűnjön meg minden és mindenki körülöttünk. Nem gondoltam semmire, csak hagytam, hogy a testem válaszoljon. Rászorítottam a lábujjaimmal az ujjaira, amennyire csak bírtam. Nagy levegőt vett és ahogy kifújta az arcáról eltűnt a mosoly. Megszorította a lábfejem, éreztem a körmeit belefúródni a talpamba. Soha életemben nem fájt semmi így... És nem akartam, hogy véget érjen. Lassan fordította felém a fejét, mintha időt adna nekem, hogy én is nézzek rá. Találkozott a tekintetünk. Nyílt a szája, de hang csak pár másodperc elteltével jött ki rajta. Egy fel nem tett kérdésemre válaszolt: "Én is."
Amikor láttam a nevét a telefonom kijelzőjén, úgy kaptam fel, mintha attól félnék, hogy csak véletlenül hívott, mindjárt leteszi és eltűnik. Hülye gondolat. Még mosolyogtam is rajta magamban, aztán később eszembe jutott, hogy tulajdonképpen párszor megtörtént ez már. Közel volt, én közel voltam; majd távol volt és én távol voltam. Néha ő döntött, néha én, néha pedig csak úgy megtörtént velünk a távolság egymástól. Egyszer sem volt közös döntés, minthogy az sem, hogy együtt legyünk-e. Vannak azok a bizonyos emberi kapcsolatok, amiknek nem térben és időben érezzük jelentőségét. Túl nagy érzelmek ezek ahhoz. Nem az együtt vagy külön töltött hetek, hónapok körvonalazzák fontosságát; és nem keletkeznek vagy letűnnek, hanem egyszerűen csak vannak. Azt érzed iránta, hogy már szeretted, mielőtt megismerted volna.
Sosem beszélünk arról, hogy mikor találkoztunk utoljára és sosem tesszük szóvá, hogy miért nem hívott a másik, pedig mindketten számon tartjuk és tudjuk. Két és fél hónapja jött be hozzám az étterembe, hogy elmondja, talált egy jó albit, összeköltözött a barátnőjével és megkapta az állást is, amit szeretett volna. Egyszóval sínen van az élete. Már az öleléséből az ajtóban tudtam, hogy nem boldog, de túl sokat mosolygott, hogy mindent leplezzen és én inkább úgy tettem, mint aki elhiszi, hogy az. Elővettem a szarkazmusomat, hogy legalább a kérdéseimbe belecsempészhessem, amit gondolok:
-Azért remélem, most már több időt tudtok együtt tölteni így, hogy összeköltöztetek. Ez fog javítani a kapcsolatotokon, nem? – hisz van, ahol csak a tér és az idő számít-tettem hozzá magamban.
-Igen. Azt gondolom, hogy mostantól nem lesz annyi gondunk. – és ő is eljátszotta, hogy ezt elhiszi. - Remélem, te is megtalálod végre a párod.
-Én is remélem, Mickey. Végszónak jó is lesz ez. Mennem kell. Téged meg vár otthon az igaz szerelem.”- gúnyolódtam. És kicsit sem bántam, hogy nem tudja eldönteni: cinikus akartam lenni vagy féltékeny vagyok. Igazság szerint én sem tudtam eldönteni.
Az ébresztő csúnyán belerondított az álmába, pont egy olyan résznél, amikor az események fordulóponthoz érnek, mikor az izgalom a tetőfokára hág, a szereplőkön körbe megy a kamera, mindenkin ledöbbent arc és várják, hogy az a bizonyos főhős megszólaljon. Akkor hirtelen mindenki a fejéhez csap majd, hogy "Hát persze!"- és ki lesz mondva a nagy igazság, fény derül a hatalmas rejtélyre, lehull a lepel. Ebben a sorsdöntő pillanatban szólalt meg a csöngés, a legrosszabbkor. Mickey próbált még kapaszkodni az utolsó kockákba, húzta volna vissza magát a körbe, de egyre csak távolodott, ahogy az ébresztő egyre hangosabban üvöltött a fülébe. A messzi, homályos tömeg morajlott egyet, majd mindenki egyszerre felnevetett. Ott volt a válasz. És ő lemaradt róla.
"Mickey, a francba... Lődd már ki azt a szart!" - a bátyja a szomszédos ágyról párnával dobta fejbe.
Először Barry-re volt mérges, de aztán rájött, hogy igazából az ébresztő szakította el attól, hogy megtudja mi volt az a nagy igazság, amit valaki kimondott végre. Csak egy hülye álom, aminek se eleje, se vége, de legfőképpen jelentősége nincs.
A kávézás vége felé járt, amikor úgy próbált megszabadulni ettől a nyomasztó hiányérzettől, hogy logikát hívta segítségül. "Gyakorlatilag a kérdést sem tudom.. Akkor miért akarom ennyire tudni a választ? Különben is... A mai nap egyetlen kérdése, hogy látom-e ma Ruby-t?" Ez a gondolat elkergette a többit. Ő állt a kör közepén és ő mondta ki a nagy igazságot: beleszeretett Ruby-ba. A gondolat teljes súlyával érte utol és hangosabban ordított, mint akármelyik ébresztő.
„Ma a mélyen szántó önelemzés napja van.”– mondja Ike Graham, a new york-i glosszaíró az Oltári Nő c. filmben. A rabja vagyok ennek a kis limonádé vígjátéknak. Mindig is tetszett ez a mondat, de csak a múlt héten tűnt fel, h úgy igazán még sosem gondolkoztam el azon, h milyen is egy mélyen szántó önelemzés. Megpróbálhatnám egyszer. Csak fogalmam sincs, hogy hol kezdjek hozzá. A „Ki vagyok én?” túl átfogó, a „Ki akarok lenni?” túl elrugaszkodott, a „Ki voltam eddig?” túl drámai. De érzésem szerint ezekről kellene szólnia ennek a próbálkozásnak.
Nos, ezeket kellene mondatonként egyesével mélyen szántani és elemezni. De ma nem a mélyen szántó önelemzés napja van. Legyen elég annyi, h minden a Jóisten terve szerint volt, van és lesz az életemben és minden jóért és rosszért Neki vagyok hálás. Tudom, hogy honnan jöttem, tudom, hogy hol vagyok és azt is, hogy merre tartok. Boldog vagyok.
Kiszámoltam. 1017 napja vagyok szerelmes életem párjába. Már 8 hónapja a felesége vagyok. Szóval van egy CSODÁLATOS férjem. Van egy tündéri kistacskóm, Faxni, aki felváltva szerelmes belém és a hősugárzóba. A világ legragaszkodóbb és legfázósabb kutyája. Van két macskánk, Cirka és Csali, akik a héten legalább 6 egeret fogtak fejenként és még csak szerda van. Itt-ott lyukas néha a bundájuk, m folyton vmi galibába keverednek. Van egy 0.7 hektáros telkünk Monoron egy erdő mellett egy kis dombbal a közepén. Valóra vált mesevilág. Van egy VW Polonk, ami nem is olyan öreg, de szépen lelaktuk, m egyrészt elég gányul vezetek, másrészt utálok kocsit takarítani és Faxni orr- és lábnyomata mindenhol ott van. A központi zárja is elromlott és néha az ablakon kell kimászni. Van egy lakóházzá alakított, 6,5 m-szer 2,5 m-es lakókonténerünk, ami kívül-belül olyan szigetelés kapott a szüleinknek köszönhetően, h mínusz fokokban is lejjebb kell tekerni a fűtést éjszaka. Van egy retro polcom, ami tele van a plüss állataimmal, mécses tartókkal, üres Maci kávés dobozokkal. Van egy telefonom, amit végre megtanultam kezelni, de januárban 2szer is belejtettem a WC-be és azóta világít egy kis piros lámpa a hátoldalán, nem jó a kamerája sem és utálom, m mindig lenémítom az arcommal beszélgetés közben. Van egy mosó-szárítógépem, amin annyi gomb van, h még így 3 hónap után is minden mosás előtt az útmutatóból keresgélem ki, h mit kell megnyomni. Van 24 képünk a falon, amikben összesen 64 db fénykép van rólunk, a családunkról, az állatainkról, az esküvőnkről. (Nem sok, ha úgy gondolunk rájuk, hogy lelkünk emlékeinek kivetülései.) Van egy menő Star Wars-os kötött pulcsim, amit Mátétól kaptam a szülinapomra. Kicsit nagy, de lehet, kimosom 90 fokon. Ilyen gomb van a mosógépen. Van egy álomcsapda nevezetű, logós izénk, amit Nixitől kaptunk nászajándékba és a macskák mindig a rá aggatott tollakat nézik, ha vmi kis szellő megmozgatja. Aztán van még egy 32 éves kenyérpirítónk, amiben kézzel kell megfordítani a kenyeret időben. Vicces lenne tudni, h vajon hányszor égettem szénné már kenyeret benne. Van egy nagy Wok tálunk, amit Gyöngyiéktől kaptunk nászajándékba. Én egyszer használtam, de azóta sem lehet eltávolítani az égett foltokat az aljáról. Van egy fekete csizmám, amit még középiskolában vettem, idestova 11 éve. Sarka nem nagyon van már, de legalább még kopog. Van egy fából készült játék kacsám, ami kattog és mozgatja a fejét, ha húzod a zsinorját elöl. A német turiban vettem 150 Ft-ért. Egy dobozban tartom, amibe gyerek holmikat gyűjtögetek a leendő gyermekeinknek. Van ricinusolajos manna hajmosós szappanom, amiben nagyon hiszek, m hinni akarom, h még megnőhet a hajam. Tavaly az esküvő előtti hónapban leégettem hajvasalóval a hosszú fekete tincseimet és 22 cm-t kellett vágni belőle. Sírtam. Nem is lehetett olyan hajam, amilyet megálmodtam. Van egy menyasszonyi ruhám, amit Sárival vettünk, és amikor felpróbáltam könnyes szemmel mondta, h „Ez a te ruhád.” Van egy extra kényelmes bemelegítő alsóm, amiből nem jön ki sehogy sem egy olajfolt, m nem mostam ki 3 napig, miután lecsepegtettem. Mindig ez van rajtam. Van egy Disney hercegnős bögrém, amit Anyától kaptam egyszer régen és 2 hónapja mosogatás közben eltört, de Máté megragasztotta, viszont nem lehet használni, m leázik a ragasztó. Van egy fényképem Karancsi Papáról, ahogy megpuszil, amikor 10 napos kisbaba vagyok és én fintorgok, m szúr a bajusza. Van egy sárga takaróhuzatom, amit csak azért szeretek, m Apáé volt még Debrecenben. Van egy hanglemez formájú falióránk, amit Csöpkééktől kaptunk nászajándékba kiszúrásból, m nincsenek rajta számok és én még számokkal sem tudom leolvasni a nem digitális órákat. Van adventi naptárunk, amit apósom feleségétől kaptunk. 24 kis boríték karácsonyi idézetekkel. De olyan jók, h nem csak karácsonyra valók. Még pontosan 2 korty van a reggeli kávémból, de már lehet, h nem iszom meg. És most jöttem rá, h rosszul számoltam, m Mátéval 2012. május 20.-án jöttünk ugyan össze, de én már hamarabb lettem belé szerelmes. Kb. 1046 napja. És pont ennyi ideje érzem, h megvan mindenem, amire valaha is vágytam.
Kevés embernek adatik meg, h pontosan tudja, melyik volt az a pillanat, amikor a szíve megsúgta, h ki a másik fele... Én ezen kevesek közé tartozom.
Az én szerelmem egy gyönyörű májusfa alatt állt és ekkor hallottam belül a mondatot: "Ő az."
2010.05.25. 19:17 CINCINNATUSZ - rekviem egy májusfáért - Ő az... Aki tudja, h mi a lényeg. Amit a szalagok és az faágak közé bújtatott. Amit a szívébe rejtett, majd nekem adott. Ami a legnagyobb ajándék, amit egy ember adhat egy másiknak.
Egy életre választunk párt magunknak. Csak attól félek, h vele egy élet is kevés lesz.
Két fajta ember létezik. Az egyik az, aki nem vállalja a felelősséget, ha szerelmes és inkább elfut előle, a másik pedig az, aki vállalja ugyan, de megfizetteti az árát. A ’szeress, úgy, ahogy én téged’ a legcsekélyebb költség, ha két embernek ugyanazt jelenti a szerelem. Ha viszont ez nem így van, súlyos díjat kell kicsengetni érte. Jogos a kérdés, h miért olyan nehéz feltétel nélkül szeretni. Ezt talán azoktól kell megkérdezni, akik a dédelgetett lelki sérelmeik miatt falakat építenek maguk köré, m igazából ők azok, akinek ez nem megy. Az elvárás cserébe, h szeressen az, ha a falon kívül maradsz, és nem próbálod lebontogatni. Többek között ebben az a szomorú, h így sosem ölelheted magadhoz teljesen. Az emberek önzők, és a nyitottságot kihasználva szívtelenül hátba szúrnak bárkit, ha az érdekük úgy kívánja. De ennél talán rosszabb, ha saját magadnak építesz börtönt és lakat alatt őrzöd a szíved, m így esélyt sem adsz arra, h a valódi éned vonzása fakasszon szerelmet. Hát még mindig nem tanulta meg a világ, h az álarcok előbb-utóbb lehullanak és csak a meztelen lélek teheti boldoggá a meztelen lelket?! Jobb megélni a mélységeket is, m akkor a magaslatokban is részed van. A kérdés csak az, h meddig vállalja a küzdelmet a falon kívül rekedt fél. És ha belebukik, mekkorát fog maga köré építeni utána…
Kevés ember tudja, h nem sok kell a boldogsághoz és még kevesebb sejti, h milyen közel van minden, amire vágyunk. Csak egy fal választ el tőle.
Tücsökzenétől csendes az utca, Lármázik a sok alvó lélek. A morajló szuszogást a Hold már unja, De csak lassan kúszik le az égről végleg.
Csillagok futkosnak az ég szőnyegén, Vadul nevetik ki a néma kutyákat. Meztelen a nesztelennek hitt éj… Látható zenéje van a világnak.
Te is alszol, kedvesem. És én csendesen szárnyakat varrok egy buja álomnak. A nyári hajnal szele repüljön vele messze, bújjon a fejedbe és reggel úgy kelj, hogy az éj sóhajtozó fényének homályában mi ketten adtunk hangot a világnak. Pedig csak halkan szeretkeztünk…
„Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen! Kicsi madár, miért keseregsz az ágon? Életemben csak egyszer voltam boldog.”
Hiányoznak a beszélgetéseink, a beszélgetéseink hiányoznak. Olyan kevés jutott nekünk ebből. Jobb lett volna, ha soha nem ismerlek meg, akkor élhetnék abban a tudatban, h nincs olyan ember a földön, mint te. Nem hiszek a szerelemben, csak az ideig-óráig tartó szívdobbanásokban.
„It will be okay at the end. If it’s not okay, it’s not the end.”
Tegnap elkezdtem neked írni egy levelet arról, h nem szeretném, h azt gondold, h utállak, egyszer megálltam, h visszaolvassam és az egész arról szólt, h mennyire utállak.
„A szíved remegő dobbanása, amikor a lelked nekem adod.”
„Látomástól visszhangzó lengedező lélek, minden csodás, míg szerelmed a bérem.”
Feladni vagy választani? Értem vagy miattam?
„Este csillag voltál, nappal meg fecske.”
A csontjaim is bizseregtek; minden érzékem ki volt hegyezve rád. Felrobbantottuk a világot.
Ez egy nehéz harc annak ellenére, h nem a csillagokat kell lehozni az égről, sokkal inkább az apró dolgokban van elrejtve a boldogságnak nevezett nagy misztikum.
Semmilyen szívhez szóló beszéd, semmilyen tökéletes logika nem hat arra az emberre, aki megkeseredettségében a fejébe veszi, h ő boldogtalanságra van predestinálva.
„Hiányzol, h ismersz. A legszebb évem volt, és azért mert boldog lettem, ha boldoggá tehettelek. Már nem olyan érdekes őzeket látni vagy rókákat, mint veled. Sokszor eszembe jut, h jó lenne hozzád hazamenni.”
267 lépés. Túl sok. Amennyi öröm volt benne akkor, most annyi szomorúság. Meg kell tanulnunk együtt élni a tudattal, h már nincs az, amiben egyszerre együtt hittünk.
Egy nagy igazságot jól megtanultam: a szavak semmit sem jelentenek, csak a tettek számítanak.
„Tévedni emberi dolog, de a tévedés mellett kitartani ostobaság.” - A közmondás így hangzik pontosan. Az első felével minden emberi hülyeséget igazolni lehet, de érdekes módon a második feléről mélyen hallgat a köztudat.
„Just the nearness of you…” (Norah Jones) és minden érzésünk értelmet nyert.
De te levetted rólam a szemed és elengedted a kezem… Üres kézzel és üres szívvel megyünk tovább és várjuk, h majd minden megváltozik egyszer magától.
Értem nem tetted meg, magad miatt pedig nem akartad. Most hogy rá vagy kényszerítve, h leállj vele, talán rájösz, h mennyivel jobb nélküle, ha arra nem is, h mennyivel jobb velem.
„Piglet: How do you spell love? Pooh: You don’t spell it, you feel it.”
Mindig találtam neked helyetted kifogást. Nem a szerelemmel volt a baj, nem az érzelmek hiánya, hanem a körülmények nem voltak adottak, h elég legyen a szerelem. Jól hangzó gondolat, de mindketten tudjuk, h rajtad múlt az egész. A félelmed a felelősségtől, a lustaságod és az önzőséged, amiről kialakult az a tévképzeted, h szabadságodat jelentik.
Kimondtam hangosan, h már nem szeretlek, és azért sírtam, m ez nem így van.
A világ nem fordul meg magától, de te képes vagy rá, h megfordítsd.
„Bűntudatom van mindig és csak azt tudom, h amikor kavicsokat kerestél a parton a piros ruhádban, akkor még szép volt élet.” Szóval nem hitted, h valaha is boldog lehetsz, aztán találkoztál velem és boldog lettél, majd eszedbe jutott, h te nem is lehetsz boldog, ezért szakítottál velem. Logikus.
Folyton a számat nézted. Minden lüktetett kettőnk közt. Nyílvánvalóvá vált a valóság és a valóságból elrugaszkodott vágy lett. Nem bűntudatot, hanem szomorúságot éreztünk utána.
A sokat otthagytad a többért és most semmid sincs. Tudom, h jobb ez így. És csak a „tudom” a hazugság ebben.
Félünk és bántunk. Az élet nagy körforgása. Egy eltorzult világban élünk. Folyton a kapaszkodókat keressük, h hogyan tudnánk túlélni a mát. Nem tudunk sokat, semmi felöl sem vagyunk biztosak, lógunk a levegőben, néha pedig az óceán fenekén érezzük magunkat, ahol levegőt sem kapunk. Ha elfog a kétségbeesés zavaros érzése, kicsit mindig belehalunk az életbe. Nekem te voltál egy biztos pont ebben a káoszban.
„Nobody loves no one.”
Senkit sem lehet hibáztatni azért, amit érez vagy azért amit nem érez.
Vannak azok a bizonyos valóság-pillanatok. Az, amikor hiretelen végig fut az agyamon minden, ami történt és rájövök, h minden igaz. Valóság a valóságban. Ilyenkor leülök és megvárom, h elmúljon, nem tehetek mást.
„Jó kis szomorúság, egyszer odamegyek, majd ott rád gondolok.
Nem minden fekete vagy fehér. De a szürkeség még gyötrőbb teher. Nem tudom, melyiket nehezebb elviselni: azt, hogy várom vagy azt, hogy nem várom. Csak az idő ne lenne... Nem lehetne másban mérni a múlást?
Nyitunk és zárunk szíveket, ajtókat. Maradunk egy kicsit, majd tovább állunk. Csapdába be, majd csapdából ki mászunk. Te voltál nekem az egyenes út ebben az őrült körforgásban. Csak meg kellett volna fognod a kezem…
Csöpke megkért, h cseréljünk telefont 1 hétre, így visszakaptam a régit. Rendezgettem a dolgokat és belefutottam az olyan sms-eimbe, amiket hónapokkal ezelőtt kaptam és küldtem. Van benne ’pici lány’, ’Csipi’, ’hiányzol’, ’Tódor’, 'hoppkutya', ’sajnálom’, 'óriásnyuszi', ’Téglás’, ’te’, ’velem’.
Most ő ott, én itt. És itt minden ugyanaz. Talán még mindig írhatnánk egymásnak ezeket az üzeneteket. De már nem küldjük el őket. Csak egymást a szívünktől messzire. Mindössze 267 lépésnyire van innen a messze...
Van hova hazamenni, de kihez? Van mit mondani, de kinek? Ugyanaz, ugyanúgy, de minek…?
Újra képes lettem bízni, újra elkezdtem hinni és ő kinyitotta az elrejtett ajtót a szívemen. Az álom birodalmának királynője lettem.
Úgy üvöltöttem a szerelemtől, h visszhangzott tőle a világ és semmi mást nem éreztem, csak azt, h vele akarom kezdeni és befejezni az életem. Minden annyira egyszerűen tökéletes volt, minden olyan tisztán fényes. Az út egyenes, a lépések könnyedek és csak mi ketten jártuk azt a kis ösvényt az erdőben. Volt ezen a bolygón két egyszerre lüktető lélek. Volt két nyugalmat kereső vándormadár. Két egymás felé kúszó, pislákoló csillag. Nem szerethetett senki más senkit, amikor mi szerelmeskedtünk.
Hát nem számolta senki, h hányszor dobbant egyszerre a szívünk? 100 vagy 1000 a számuk? Nincs senki, aki elmondja, h hol ért véget a kezdet? Ki tudja azt, h mitől repednek szét az egybeforrt erők? Érti akárki is, h miért érzünk, ha a szerelem bármikor elmúlhat? Egyre kisebb sarkokban ülök, egyre sötétebb látomásoktól megrémülve, amikor ő elém áll és egy kérdéssel válaszol mindenre: „Mégis mit vártál?”. Ha semmit sem sajnál, akkor egy semmi voltam neki. Bárcsak ne lett volna ő a minden nekem…
Minden éjjel ugyanaz az álom és mindennap ugyanaz a rémálom. Egyszer talán felébredek abba a világba, ahol már halott leszel nekem. Engem te öltél meg. De téged ki fog? Én harcoltam érted. De értem ki fog? (…ha nem te)
Szerelmes látomások után szaladtam éjjel. A reggel hűvös ébredését kávé melegítette és a gondolatok lassan világot láttak, amikor kezed apró repedései eszembe jutottak. Lélekgalamb posta vitte neked az üzenetet, hogy te vagy a legszebb álom valóba öntve... Mindjárt este és én még mindig nem tudom, hogy mondjam el neked, hogy TE vagy az, ahonnan minden kezdődik és soha nem ér véget.
"Rájöttem, h semmit sem teszek az álmaimért."- Ezt a mondatot kb. másfél éve véstem bele egy szakadt 'Grammar in Context' füzet hátsó lapjába. Egészen sokáig nyugtatott meg az a tévképzetem, h azzal, h leírtam ezt a szomorú, de mégis fantasztikus felfedezést, máris tettem érte valamit. Pedig ez nem igaz. Nem tettem semmit. Sem akkor, sem azóta. És ahogy a dolgaim most állnak, asszem egyenlőre marad is így minden, amíg hajlandó vagyok végre komolyan venni ezt az egészet. És most ezennel megfogant az újabb másfél évig tartó téveszmém, h azzal, h ezeket leírtam, máris tettem valamit az ügyért és megnyugodhatok egy kicsit. :)
Nem harcolok túl jól. Főleg így, h eddig azt hittem, h az idővel küzdök. Egyszer előlről kell kezdenem így, h már tudom, h mivel is állok szemben, mert nem lenne jó a béketárgyalások hosszú eszmefuttatásait a végtelenségig hallgatni. Tudom, h bármikor a kezembe vehetném az életemet és nagy dolgokat érhetnék el. De miért nincs hozzá kedvem???
Gyenge vagyok és magányos. Hiányoznak a célok. Csak a csúnyán lenőtt műkörmömön látszik, h élek. Én csak egy szép májusfát szeretnék kapni. Ez minden vágyam. (De nem is a májusfa a lényeg. Ugye tudod?!)
Reggelbe tört álmok után kapkod a hajnali harmat, de az egyedüllét terhe koszos tócsákba gyűlik össze a gyémánt szőlőszemek rubintos varázsán.
Áldott súly alatt nyög ez a nap. Veled álmodtam. Veled és nélküled.
Egy gyenge tavaszi szellő légörvényt kavart, te a közepébe löktél és én így tudtam meg, hogy a csillagos égbolt a Menny lyukacsos szőnyege. Onnan lopott hangszerrel játszottam el neked a pille felhőkbe zárt, színes angyalok mámoros balladáját, de te a fekete-fehér szivárványon csúsztál inkább tovább az örjöngő vulkán lávatengerébe. A varázsszőnyegünket rongyokra tépted szét és én még mindig a meggyűrt szálak között bújkáló, jelentéktelen szavak kisebbnél-kisebb darabjait rakosgatom egymás mögé. Palackba zártam szellememet, de nem kívántam többé és a szívem fojtó lüktetése hosszú repedéseket vésett a fáradt üvegbe. Összetörtél. Minden darabra apró pillangók álom-szárnycsapásai vésik bele a nevedet reggelre.
Teljesen logikusan meg tudok bárkit vigasztalni a kedvenc mottóvá vált mondatommal, miszerint: "Nincs olyan, h jó vagy rossz. Csak olyan van, h más."Rengetegszer hallhatták már barátok, rokonok, ismerősök a számból. Mindig bebizonyítottam igazságát, ők hittek benne és sokszor látták megcsillani a reménysugarat a szemétdomb felett. Még most is ki tudom mondani ezt a mondatot, de már nem hiszek benne. Az elmúlt évek mellékelt ábrája sajnos azt mutatja, h mindig van nálam egy jobb és még ha más is vagyok, akkor is csak a rosszabbik más. Vagy én képzelek túl sokat magamról, vag mások képzelnek túl keveset rólam. A srácokkal a Kikötőben voltunk csütörtök este. Semmi extrás, csak jókedv és pörgés. A helyi kanok jobbnál jobb szövegekkel hódították az éppen aktuális hölgyeményeket, mi pedig az elcseszett szövegeiken aszaltunk. Felicián megkérdezte tőlem, h mi lenne az a mondat, amivel ha odajönne hozzám a pasi, helyben elsírnám magam. Poénból bevágtam rá, h talán az, ha pár perces szemezés után odajönne és ezt nyomná a képembe, h: "Úúú...Bocs! Tévedés volt...Így közelről nem vagy pálya." Jót röhögtünk rajta, de a hajnali ágybakeveredéskor vm(k)i miatt elkezdett motoszkálni bennem ez az egész. Rájöttem, h miért mondtam pont ezt a mondatot. Azért, m konkrétan ez történik velem évek óta. Megtetszik vki, én is neki, vmi mintha elindulna, kicsit közelebb kerül hozzám és akkor ő hirtelen meggondolja magát, lelép és kenszölözi az egészet. És tádám... Lássatok csodát! Vajon miért is teszi ezt? Mert mindig ott van egy másik lány. Egy jobb.
Néha úgy hiányzik az a csörömpölő hang, amikor egy alkatrészt vagy kulcsot leejtett a műhelyben és ez felhallatszott a lakásba. Ha visszamehetnék az időben, biztos sokkal többet bandáznék lent vele az aknában meg az olajos cuccok és bedöglött kocsik közt. Azt már lekéstem, h akkoriban többet lógjak Apa nyakán, de most meg mégsem állhatok fel mellé a szószékre :D:D:D!!
Van az emberben egy olyan ösztön, amit mindenki birtokol hiánytalanul. Függetlenül kortól, helytől, időtől vagy személyiségtől minden egyes emberben erősen lüktet és időről időre előtör. Nem tudunk nélküle élni: bántjuk egymást. Ezt nem választjuk, nem nőhetjük ki és még csak nem is küzdhetünk a teljes felszámolásáért sem. Belénk van kódolva azóta, amióta ember az ember. Jobbak akarunk lenni, saját magunk fontosabb bárkinél vagy csak rossz napunk van. Mindegy. Minden egyes nap végén összeszámolgathatjuk őket, h aznapra mennyi jutott oda vagy vissza. Megtesszük ugyanazt egymás után többször, akár ugyanazzal a személlyel is és még ha tanulunk is az egyikből, mindjárt akad egy másikra lehetőség, amit előbb-utóbb nem mulasztunk el kihasználni. Az örök csatának nincs végkimenetele sem, tehát nincs megoldás a problémára. Egy nagyon egyszerűen felírható egyenlet, aminek a végén az egyenlőség jel után nincs semmi. ’a+b=… ’. Mivel nem létezik közös nevező, és az egyenlet másik oldala hiányos, nincs megoldása az egyenletnek. Az emberek megosztottsága és összeférhetetlensége nem ad esélyt az egyezésre, olyan ötlettel pedig még senki sem állt elő, h mi lehetne az ellenszer erre a genetikailag belénk szorult betegségre.
Az állandó harc, az h egyszer adjuk, másszor meg kapjuk a pofonokat és ha jön egy K.O. vagy az 'adok' vagy a 'kapok' miatt, padlót fogunk, de még mielőtt felállnánk, ha csak gondolatban is, de máris bántunk: vagy magunkat vagy másokat. Mi van ha a szeretet is a küzdőtérre áll? Ha valaki igazán szeret, mindig azt bántja, aki a legközelebb áll hozzá és ha valaki nem tud szeretni válogatás nélkül rúg bele bárkibe. Szóval teljesen mindegy, h szeretetet vagy gyűlöletet érzel embertársad iránt, m a bántás az bántás? Talán csak a következményekre nézve nem lényegtelen. A szeretet mellé a megbocsátás vagy felejtés, a gyűlölet mellé pedig a bosszú vagy a düh párosul. Most gondolj arra a személyre, aki a legfontosabb számodra és tedd fel magadnak a kérdést, h te hány ezerszer vagy már túl azon a bántásaitok után, h megbocsátod, elfelejted neki vagy dühös vagy rá és bosszúéhes!
Megkérdeztem két barátomat, h szerintük ki, vagyis milyen embertípus az, aki a legkönnyebben meg tud bocsátani. Az egyik az mondta, h ’Az, aki már sokat kapott az élettől, megszokta és már fel sem veszi.’ A másik véleménye pedig ez volt: ’Az, aki érzékelen, aki leszarja, akinek mindegy, m alapból ilyen a természete.’ Tehát a könnyű megbocsátáshoz az kell, h jól hozzászokjunk a bántásokhoz? A legkevesebb bosszúvágy és düh abban van, akit a legtöbbet bántottak? Vagy inkább fordítva: minél többet bántanak valakit annál dühösebb és bosszúvágyóbb lesz?
És persze ott van még az az örök kérdés, h meg tudunk egyáltalán bocsátani őszintén? Tényleg el tudjuk felejteni maradéktalanul, amit velünk tettek mások? Vagy a ’megbocsátok, de nem felejtek’ szabály az érvényes igazán?
Egy biztos: szenvedni tudunk. Látványosan vagy magunkba rejtve, hangosan vagy halkan. Reménykedünk, h valami majd csak változik tőle? Könnyebben feldolgozzuk így az eseményeket? Vagy az van, amit Meredith mondott: csak egyszerűen szeretünk szenvedni és a megkönnyebbülés élvezetét hajszoljuk, amikor abbahagyjuk? Talán ez is egy belülről jövő ösztöncselekedetünk. Bántunk, bántanak, szenvedünk és mikor vége kezdjük szépen előlről az egészet.
„Talán szeretünk szenvedni, talán belénk van programozva. Mert e nélkül talán nem éreznénk, hogy vagyunk. Hogy is mondják? Miért csapkodom magam ostorral? Mert annyira eszméletlenül jó, amikor abbahagyom.” /Grace Klinika/
A lelkem mögöttem jár egy lépessel. Hónapok óta nem tud utolérni. És én már hátra sem nézek egy ideje...
Valami elveszett, valami bezárult, valami véget ért. Nem most. De én azóta előre sem tudok nézni igazán.
Fáradt vagyok. Túl fáradt holnapokban hinni, reményeket álmodni, új lapokat színezni. Nem érdekel, hogy kinek mi vagyok most vagy kinek mi lehetnék egyszer. Akkor az voltam, aki akatam lenni:neked valaki.
Isten a kedvenc angyalait küldte érted, mert a kedvence vagy. A felhők összefüggő fátyolba burkoltak az úton. Nem féltél, mert a szíved ismerte az utat és tudtad, hogy Hozzá húz éppen.
Lelked szemével láthattad Őt. Megérthetted mennyei tudattal a fel nem fogható szeretetet, amikor magához ölelt és végtelen öröm öntött el, mikor neveden szólított.
Olyan boldog vagy most, mint életedben soha és halálodban ezután örökké.
A Mennyország szent csarnokaiban mostantól a te éneked szól...
A Refi mellett volt ma dolgom. Régóta terveztem, úgyh gondoltam, bekukkantok és meglesem, h mennyire fakult meg a képem a tablónkon. A menza méhkas morajlása, a letaposott, ősi kőlépcső, a millió kéz alatt simára kopott korlát, a több száz éves falakba rekedt Refi-illat. Ahogy álltam ott elmerengve, h kivel, mi történhetett azóta, h utoljára hallottam felőle, egyszercsak egyetlen, tiszta hangon megszólalt a „Légy örömmöndó békekövet”. A másodikon egy osztálynak egyházi ének órája lehetett éppen. Soha nem hiányzott még ennyire a Refi, mint ott és akkor abban a 2 percben.
Aki Refis volt úgy, h egész lelkével ragadta meg ezt a szellemet és a szívébe raktározta az örök érvényű értékeket, az tudja, h aki Refis volt, egész életében az marad.
Kifelé menet a díszudvaron át, a macskaköves kisút végén van egyetlen lécsőfok az első épület bejárati ajtaja előtt. A nosztalgikus élményekből még fel sem ócsúdva, nem akartam hinni a szememnek, amikor ehhez a lépcsőfokhoz közeledtem. Egy galamb fittyet hányva a körülötte elsuhanó diákokra, ott állt középen, feltette a kis fejét a lépcsőfokra és úgy pihentette a szemét. Mindenki nevetve kerülgette, azt kérdezgették tőle viccesen, h „Mit halózol itt, kisgalamb?” Néha rájuk nézett vagy helyezkedett egy kicsit, de eszébe sem jutott, h ezt nem neki találták ki. A kiteljesedett nyugalom és belső béke élő szobra volt, aki kétségtelenül biztos benne, h ő jó helyen van. Ácsorogtam mellette egy darabig, aztán megelégedéssel nyugtáztam a helyzetet: Refis… Egyszerűen csak ő is Refis és talán ő is tudja, amit én.
My heart has a hole in it and you keep falling in and out of. I wish I could fix you there but I never have the time to be enough to make you stay for long. Is there any ’maybe’ for having our perfect touches not to be forgotten again and again?
Will you ever long for a mystery growing out from a kiss?
Will you ever own a miracle of love forcing you to constrain on the top of the Earth?
Keeping and loosing the same dream every night numerous times and never asking the question: ’Why should you belive in the same impossibility?’. Uncontrolled and unfinished words shake my soul as much as telling lies make tired. Tell me just one word which makes me wait for you to continue the truth so that I might get the strength of hope.
Will you ever be able to get yourself out of meaningless disappointments to choose the satisfaction of pleasure?
We live as we dream: alone. Break down the walls of endless loneliness as long as I’m here and my heart holds you for long!
Elveszett az éterben a hosszúra nyúlt, utolsó hang is, a zajos tömeg szétoszlott. Hazajöttem tőled.Vajon mennyi marad ezekből a dalokból az emberi elme útvesztőiben? Mire fogok sokáig emlékezni belőled? Vajon a lélek meddig táplálkozik még a hangsorokból, ha már minden csendes? Meddig feszíti majd még a szívemet a hiányod?Ki mondja meg, hogy hol van bennünk a zene? Ki tudja, hogy ki vagy te nekem?
Ösztönösen összefonódunk vele, végtelenül belegabalyodunk, önként esünk a csapdájába és ha elveszítjük, mámorosan kiáltjuk, hogy „vissza!”.
Add nekem azt, amit lehetetlennek hiszel és én neked adom az én lehetetlenem lehetőségét! A vak világod azért küzd, hogy a holnap terhe sose érjen utol és én nem maradhatok fény a jelenedben. Megszólal a ’Tomarrow never comes’, de te még nem állsz készen, hogy a dallam a te szívedet is megremegtesse. Talán egyszer majd jön az a megmagyarázhatatlanul furcsa érzés, hogy elkezd hiányozni az, amit nem ismersz. Addigra lehet, hogy én már arra sem emlékeszem, hogy ismertelek téged. De most nincs küzdelem mellettem, nincs kihívás értem, nincs üzenet nekem. Csak a szavak vannak, amik ha lassan is, de elvesznek az éterben és így sosem tudom majd meg, hogy ki vagy te nekem.
Tudni akarok mindent és semmit. Semmit azért, hogy tisztán tudjak dönteni; mindent azért, hogy ezt tudat alatt is megtegyem. Leláncolt fogságból szabadulna meg a lelkem és nem számolgatnám tovább megtépett ruhám szakadt emlékeit a sarokban.
Kettőt láttam az egy helyett, pedig csak egy volt a sok közül.
A maszkodról ismertelek fel !
Világom háborújában csatát vesztett a szívem. Hát most visszavonul. Győzött a szavad mellékelt ábrája. Árnyak nélküli valóságban kísérletezik tovább az ész és az akarat egy új magány-fogságért. Lakat alatt, lélekben távolt minden lázadástól talán biztonságban áll helyre a béke. Addig lesz időm kifizetni a hadisarcot magamnak az okozott károkért, csak mert nem tudtam időben elengedni az érzést.
Mától csak a saját palackba zárt szellememben hiszek!
A csukott szemem belsejére rajzoltalak, magamnak mozgattalak, csak én láttam, amit akartam, de a valóság egyszer csak megunta a színjátékot…és már hiába zártam vissza gyorsan a szemem.
Mindig csak a háttérben, mindig csak kívülről, sosem elsőként, sosem komolyan… és csak addig, amíg nincs más.
A fél életemben befelé mászok a csapdába, a másik felében pedig kifelé mászok belőle…és mindig csak csukott szemmel. Öncsalás volt a szívemnek a tanács, h ő vezessen, mikor azt mondta, fontos vagyok neked...
Nincsenek és nem is voltak érzések, amikben megfogalmaztunk bármit is, csak mondanod kellett valamit, h ott legyek a háttérben, a belső körön kívül, másodiknak, csak úgy…amíg nem jön valaki más.
Nagyot robbant és a levegőbe repült az összes apró igazgyöngy, amit hónapokon át gyűjtögettem (akkor még azt hittem veled…). A szilánkosra tört szemek csak engem sebeztek meg, m te gyorsan arrébb álltál. Te győztesként távozol nyugtázva, h pont annyi volt, amennyit ért. Én meg még maradok egy kicsit és megpróbálom nem elhinni, h annyi vagyok, amennyit neked értem: egyszerűen csak sosem pont elég…
Nem a szerelmedért küzdöttem. Csak egy gondolatot akartam birtokolni, h valaki valahol ugyanúgy gondol rám, ahogy én rá. A barátságomért nem küzdöttél. Csak egy gondolat voltam, de nem ugyanaz, ami te nekem.
Azt hiszem, most a szemem helyett inkább a szívemet zárom be egy időre.
Aznap teljes valójával esett ki az időből. Már rég indulnia kellett volna, de megvárta, hogy a lemenő nap beszűrődő sugarai narancssárgává fessék az arcát, amíg csak lehet, mert bennük Ő kúszott hozzá egyre közelebb. És Ő vitt színt az arcára a megfoghatatlan mozdulataival.
Nem érzékelte, hogy milyen hosszan állt a zuhany alatt, mert felfedezett valami kis hasonlóságot az Ő cirógatása és víz bizsergetése között. Ő forrósította így fel a bőrét. És Őt érezte ilyen sebességgel magán vibrálva végig áradni.
Csukott szemmel szívta a cigarettát hosszú percekig. Csak belül érezte, de nem látta a füstöt. Hagyta, hogy az csak úgy kifollyon a szájából, mert benne Ő áradt szét mindenhol a testén kívül-belül. És Ő keringett vele a magasban, hogy a rejtelmes köd belsejébe bújva bebocsájtást engedjen a misztériumába.
Testet kínzó fájdalmakkal, halálnak halálával halt volna meg a lelke aznap, ha az időtlen idők óta várt misztérium nem mentette volna meg legalább egyszer a dimenziókon át száguldó szenvedélyének már-már beteges vágyától.
Este egy csemegeuborkát recés késsel vágott ketté, ami párhuzamosan kanyargó barázdákat rajzolt a zöldségbe. Annyira lélekemelőnek látta, hogy sokáig nézegette. Párhuzamos, lüktető ritmusok; sok ezer, miliméternyi atom-rezgés egyszerre; hosszan végig karmoló, remegtető tökéletesség …
Tudta, hogy egy törött szélű pohárból issza az édes bort. Vállalnia kellett a kockázatot, hogy az megvághatja a száját, de még mindig több bódulat juthatott a tudatába így, mintha átöntötte volna egy szabályos pohárba, mert akkor annyi ment volna mellé, hogy hamar kifogyott volna az összes tartalom. De igazából nem is ő döntötte ezt el. A bor találta meg saját magának azt a kényelmet, ahonnan elérhető lehetett számára. Hibátlan pohárban csak A hibátlannak engedi át magát mindenestől… Ezt mindig is tudta. Ez volt az egyetlen feltárt titka a rejtélynek, de amikor ennek igazán a tudatára ébredt, a gondolat teljes súlyával érte utol és hirtelen visszazökkentette a valóba. „Az időn múlik minden... Igen. Az időzítésen. Tudni kell időben elengedni az érzést.” – gondolta magában és az órájára pillantott. Már rég nem itt kellett volna lennie…
Emlékszel még arra, hogy amikor kicsi voltam, mindig azt kérdezted tőlem, hogy kije vagy te anyának? És én mikor még azt sem tudtam, hogy mit jelent ez a szó, szívből mondtam rá vigyorogva, hogy „Csijjaga!!”
Most mikor már felnőttem és a kezemet egyre többször és egyre hosszabb időre kell elengedned, te lettél az én csillagom.
Megtanultam az idők során azt, hogyha nem tudom, merre menjek az úton, akkor csak fel kell pillanatom rád és te segítesz nekem megmutatni a helyes irányt.
Bármerre is sodor az élet tőlem, Isten téged olyan fényesen csillogóvá alkotott meg, hogy bármilyen messzeségből látlak.
Nem tudom elégszer megköszönni neked azt, hogy egy percre sem huny ki a fényed, a legtisztább anyai szeretettel gondolsz rám mindig és minden imádban ott a nevem.
Ezer közül is felismerném a dolgos kis kezed, mert a kicsi kis ráncok közé apró vonásokkal van belevésve, hogy értünk teszel mindent.
Márcsak az is 100 évbe telne, hogyha csak ki akarnám számolni, hogy mennyi hálaadó imát kellene elmondanom érted, hogy Istennek megköszönhessem, hogy téged adott nekem.
Ha néha nem is látszik rajtam, szeretném, ha tudnád, hogy az én szívemben mindennap anyák napja van.
All this feels strange and untrue, And I won't waste a minute without you. My bones ache, my skin feels cold, And I'm getting so tired and so old.
The anger swells in my guts, And I won't feel these slices and cuts. I want so much to open your eyes. 'Cause I need you to look into mine.
Tell me that you'll open your eyes!
Get up, get out, get away from these liars! 'Cause they don't get your soul or your fire. Take my hand, knot your fingers through mine! And we'll walk from this dark room for the last time.
Every minute from this minute now We can do what we like anywhere. I want so much to open your eyes. 'Cause I need you to look into mine.
Tell me that you'll open your eyes!
All this feels strange and untrue, And I won't waste a minute without you.
Mért van az, h a legkisebb eső is kimossa a szívemből azt a titkot? Kulcsot? Mocskot? Vagy hívd, ahogy akarod, amit te csempészel oda, ha süt a nap. Mért érzem magam már megint egy rajzfilmben, ahol a buborékban csak egy kérdőjel van a fejem felett? Tegnap még könnyebb volt veled álmodni, mint egyedül ébren vagy valaki mással, de ma már megint csak a fonákomon alszok álmatlanul. Vagy azt hiszed belém látsz és velem nem könnyű se álmodni, se ébren és nem háttal ? Ne nézd már a vállamról végig, ahogy élek! De én egy univerzális gondolkodóval élek együtt itt legbelül, aki folyton boldogabb akar lenni, egy nevet akar látni már végre abban a buborékban, de nem érti meg, h ez nem is ilyen egyszerű, és folytatnám még, m tovább is van, de félbeszakít. Azt mondja, hogy ez az élet szerinte, annyira egyszerű, hogy az már fáj, mégis érdekes… Akkor láthatnám én is? Vagy téged láthatnálak már a rajzfilmen kívül élőben én is? Vártam. Rád vártam, hogy álmodj rólam, ahogy én is rólad. Tudod te is, h mindenki függ valamitõl. Mondd már ki, h te kitől, m különben így szépen lassan mindenünk leépül és szépen lassan elmúlik a nyár… mire te buborékba kerülhetnél vagy mire leesik az állad, kinyilik a szemed és észreveszed (te is) a fejed felett a kérdőjeled.(Vagy a nevem?)
Egyszer a mennyben két angyal egymásba szeretett. Szerelmüket a szárnyukba rejtették el, hogy ott találjon titkos szabadságra és mikor senki sem látta összefonódva táncoltak az égen. Folyékony bűn lüketett az ereikben angyalvér helyett. A szenvedélyes vágytól vezetve egy felhőbe bújtak szerelmeskedni. De Isten egyszer észrevette. Túláradó kegyelmes szíve nem engedte ugyan a pusztítást, de büntetésül letörte a szárnyukat és a földre kárhoztatta őket.
Aznap hajnalban fájdalmasan hullotta hó egy kis felhőből, nagy pelyhekben a városra.
Te emlékszel még, hogy milyen volt szerelmes szárnyakkal repülni? Én sem. Pedig te voltál az egyik és én a másik.
"A legigazságtalanabb dolog az életben az, ahogyan végződik. Úgy értem, az élet kemény. Rengeteg idődet felemészti. És mit kapsz az egész végén? Halált. Ez a jutalom? Szerintem az élet körforgása visszafelé megy. Először kellene meghalnod, hogy túl legyél rajta. Aztán elmész egy öregotthonba. Kirúgnak, mert túl egészséges vagy, megkapod a nyugdíjad és amikor elkezdesz dolgozni, első napodon egy aranyórát kapsz ba. 40 éven át dolgozol, amíg elég fiatal nem leszel,hogy élvezd a visszavonulásod. Alkoholizálsz, bulizol és felkészülsz a középiskolára. Általános iskolába mész, gyerekké válsz, játszol, semmi felelősséged, csecsemő leszel, visszamész, az utolsó 9 hónapodat lebegéssel töltöd olyan luxuskörülmények között, mint a központi fűtés, gyógyfürdő vagy szobaszervíz, és végül orgazmusként végzed! Amen"
Pillanatok,érzések. Magától érthetődő fizikai tünetek a tavasz miatt. Az igaz barátom és a lényem odanyomódva egy padra,a virágillat,és egy újvilág gyűrűjében. Egy nagy zöld,fényes, illatos, ragyogó lélegző körszőnyeg közepén vibrálunk együtt. Csak nézem a leomló hosszú fekete haját, apró kezeit ahogy magyaráz és semmi nem jut eszembe csak az a szó,hogy hála. Annyiszor próbáltam a nagy érzéseket kifejezően szavakbaönteni, de az igazán nagy dolgokat amiket mélyen belül élünk meg olyan lehetetlen leírni. Valószínüleg a fontos apróságok miatt,amik lényegesek a megfogalmazáshoz, de annyi van belőlük,annyi kicsiny csodára van ragaszva a fontos cetli..h lehetetlen. Az ahogy az elszakadt szavaimat, a gyűrött, széttépett gondolataimat összeragasztja,kisímítja és egyszerűre világosra lefordítja,káprázatos. Ahogy velem együtt rezeg és mégis egyedien amilyen ő maga,és nem amilyen én, de mégis ugyanaz. Az ahogy a hangjával bánik, az ahogy közöl,ahogy összekapcsolja magát velem és ahogy szeret,gyakran olyanok mint azok az angyalok a történetekben, akik az eltévedt, szétzilált, örlődő, sirdogáló szereplő ablakán beszállnak, leülnek az ágyszélére, és a felhúzott térdeibe kapaszkodó embert a totális szilárdságba,megnyugvásba simogatják,és olyan szavakat kennek a paplanjába ami a találkozás alatt észrevétlenül a húsba szívódik örök szépségnyomokat hagyva. Amikor két ember úgy szereti egymást,hogy minden minden határ eltűnik, és nincs lehetetlen és ez egy évtized után is el nem tompuló, az a valódi boldogság, az az élet egyik nagy nagy beteljesült célja. A szikla ami gyengéden de megmozdíthatatlanul az égig kiágaskodik az életed közepéből, és minden tetted amit elindítassz, az utolsó hétköznapi cselekedeted is csak úgy intézheted, hogy így vagy úgy de hozzáér, vagy átmászod, vagy átnyúlsz,vagy rajta intézed..De mindig vele,mindig együtt. A tudattal,a látvánnyal az érzéssael, hogy ott van. Hogy az életed kellős közepéből kimagasló gyönyörű hegy alatt egyből a szíved van, a felett, vagy abból nőtt ki.. Ezzel a tudattal, érzéssel, látvánnyal és a hegyem biztonságával élni az amit az Isten mindenkinek megad ha képes úgy szeretni, hogy egy másik ember szívével együtt egy égig érő hegyet nővesszen az élete közepébe, ami megszépíti az egész világot. Ez az én Nórim!
Egyszerű semmiség az egész, én tudom jól. De elmondom, hátha érteni fogsz a szavakból! A rám csukott ajtók mögött fájna a csend... Hát dúdolok félelmemben, halk zene szól- idebent.
Elveszett könnyeim helye már csak fehér folt. A pillanat elszökött s meglehet, hogy nem is volt. Nélküled nem történhet más ezután! De kettőnkkel megtörténhet bármi, talán!
Legyen ez egy másik város, valahol a földön túl! Legyen ez egy kínzó mélyég, ahova a lelkünk hull! Legyen ez egy hosszú álom, dideregve hűvös ágyon! Csak jöjjön már az, amire gondolnál...
Táncolok felhők végtelen széle fölött rég. Nem tudom: Elkapnál-e ha végül leesnék? Nélküled nem történhet más ezután! De kettőnkkel megtörténhet bármi, talán!
Legyen ez egy másik város, valahol a földön túl! Legyen ez egy kínzó mélyég, ahova a lelkünk hull! Legyen ez egy hosszú álom, dideregve hűvös ágyon! Csak jöjjön már az, amire gondolnál...
Legyen ez egy másik város, valahol a földön túl! Legyen ez egy kínzó mélyég, ahova a lelkünk hull! Legyen ez egy hosszú álom, dideregve hűvös ágyon! Csak jöjjön el!Az aminek jönnie kell...
Jött egy álmatlan éjszaka, mikor az ágya meg akart szabadulni tőle, m túl nehezek voltak a gondolatai. A „valami hiányzik” érzést recsegte alatta és neki végig kellett hallgatnia 100szor és 1000szer.
Hiába égetett az ablakon keresztül a felkelő új nap, a reggelt sötét éjszakának látta, a nappalt hideg hajnalnak, az este pedig újra csak homályt hozott. A tökéletesen megszerkesztett sminkje gyászosan folydogált le a szeme alól, m egész nap olyan rezzenéstelen arccal bámult maga elé, h nem volt olyan arcizomrángása, amitől ne csúszott volna le a feszülő barázdákon a fekete festék. A nyár illata is csak gyomorforgató szagként terjengett körülötte, pedig a tél fullasztó füstjét görgették maguk előtt a napsugarak.
Az volt a baja, h nem tudta, mi a baja. Arra gondolt, h azon a helyen akar most lenni, ahol a magma mozgásoktól megnyílik a föld egy pillanatra, h észrevétlenül tűnhessen el innen és így senki sem vethetné a szemére, h saját maga áldozata lett. Az univerzum meghozhatná helyette ezt a döntést, h ezzel szűntessen meg legalább csak egyet a sok mai, élet nélkül élt élet közül. Járt már egy pár, ennél sokkal vonzóbb világban és még az utat is ismeri, de egy idő után unalmas csak kisstílű betolakodóként átszökdösni. Nem mintha ezt nem unta volna már a végtelenségig, de ebben a végtelenben legalább már talált nemrég egy kisebb végtelent. Elvesztette volna? Vagy csak nem fedezte még fel teljesen ahhoz, h odameneküljön? Volt már ott? Vagy csak hallott róla? Igaz egyáltalán? Vagy csak magát kábította vele?
Egész nap a mélyen szaladgáló kérdések után futkosott gondolatban, de csak a nap végén találta meg a választ a szívében elrejtve: Ő hiányzik. A kis végtelen, aki ma nem tette a kezét a kilincsre.
Csak bújjmostide mellém és vigyázz rám egy kicsit…! Amíg te itt vagy, addig senki (ő) sem bánthat. Megígérem, h nem várom tőled a szerelmet addig, amíg téged így várhatlak. Csakmosthadd legyek ugyanaz neked, ami te nekem! És ha mostmegkérdeznéd, h mit jelentesz nekem, úgysem mondanám el, m talán te jobban tudod, és nem hagyhatom, h misztériumok csak úgy szavakká válva haljanak meg.
Mesélj nekem most színes tájakról! Legyünk egy kicsit ott, még ha csak egy-két pillanatra is, és ne engedd, h kinyissam a szemem, m akkor már megint az a földhözragadt, szürke jelen fog szurkálni belül. Ha most hozzám érsz, csak lassan, kérlek! Tudod, h szinte mindenem jéggé fagyott, de ha te azt akarod, nem feszítem az izmaimat tovább, m a te kezed alatt így könnyen átmelegszem. Hova viszel, amíg csukva a szemem? Most vakon vezethetsz. Tudod, h bárhova utánad megyek. Csak ne oda, amire te úgy emlékszel, h forr a levegő, m én nemrég voltam ott és ott hűlt ki a szívem. Te most csak mosolyogsz ezen, m nem hiszed. Tudom, h azt sem hiszed el, h a szívbetegségemre túl gyenge gyógyszer a józan ítéletem magam felett, pedig pont te voltál az, aki a sajátját rám erőltette, h gyógyuljak, csakte ezt még most sem tudod igazán... Bocsáss meg, h csak kacifántos szavakkal mondtam ezt el neked, de féltem, h túlságosan megérted és akkor most újra félhetnék attól, h jön az az érzés, amitől mindig is féltem: h túl egyszerűen vagyok bonyolult és neked nem akarok az lenni.
Lassan fordítod a fejed felém, ha a szemembe nézel. Mindig akkor húzol közelebb, amikor szükségem van rád. És úgy hallom, a kedvenc halk zenémet most csakte suttogod a fülembe egy ideje.
Júlcsi egy asszociációs játékot játszatott velem tegnap. Azt kérte tőlem, h azokra a szavakra, amiket ő mond, én gyorsan vágjam rá azt a szót, ami először az eszembe jut. Szabadon asszociálhattam. Amikor azt mondta, h ’ölelés’, a te nevedet mondtam. Látod? Érzéseket formálsz. Tudsz erről? De ne azért ne akard tudni, m azt hiszed, h ez egy új szívbetegség, amiről az előbb ígéretet tettem, h nem fogom elszenvedni miattad. Tudom, h csak fájna. Nem ezt akarom. És ha most megkérdeznéd, h mit akarok tőled, úgysem mondanám el, m talán még én sem tudom, és nem hagyhatom, h szabadjára engedett ösztönök, értelmetlenül kicsikart szavakká válva törjenek szét.
Ugye te is tudod, h ezt most csak magamnak írom, és neked nem kell válaszolnod rá? Maradjon meg bennem inkább az a fantázia és realitás keverékéből született mese, amit magamnak mondok el elalvás előtt, h bekússzon a bőröm alá az az feszülő nyugalom, amitől megálmodom a szebb holnapot. Mindenkinek van egy titka, ami dimenziókon át megállíthatatlanul terjed, ami lenyugtatja az őrült elme szenvedélyvágyát azzal, h a lehetetlent kínálja lehetőségnek. Legyél TE az enyém! És én nem mondom el senkinek. Nem tudja meg senki… Csaktemost.
Sakkoztunk. Azt mondtad mellém állsz, mert egy térfélen játszunk. És én elhittem, hogy lehetek az, aki veled játszhat…
Mi vezettünk. Én veled, de te ellenem.
Aztán hirtelen megtámadtál… mert már nem volt rám szükséged... A csikóiddal keresztül gázoltál rajtam… a lelkembe… A futóiddal az egész táblát átszelve keresztezted az utamat…nem hagytad, hogy elmeneküljek a bántásaid elől… Végül egy paraszttal verted le a királynőmet… és vele együtt minden női büszkeségemet...
Hadat üzentél, mert hasznavehetetlen voltam számodra, de az én kezem túl gyenge volt ahhoz, h ellened emeljek fegyvert.
Végül a bástyáimtól kértem segítséget, a barátoktól. Csak védelmet, nem harcot ellened, de te meggyőzted őket, h érdemesebb mögéd sorakozni inkább és ők nem mertek elém állni.
Egyedül maradtam a seregnyi rosszindulatoddal szemben.
Kiütéssel győztél és vittél mindent.
Sakk-matt…
(és ezt az a kib*szott TopJoyos kupak is megmondta)
„Néha szexelek a barátnőmmel klub” – nehogy túlzásba vigyétek! „Cépek klubja : D: D: D” – nyilván az eszeseké is. „Akiknek kivan a fasza” – hát ennyi IQ-val én se örömködnék „3D Szempilla Klub” – a többieké síkban helyezkedik el. „Csunyák klubja” – helyesírás nincs, önkritika legalább van „A Szexi Hófehérke” – mi mondjuk a hét törpére gerjedünk „Kommunista Parasztok Degenerált Klubja” – ez amolyan onlájn TSZ lehet „Akik tíznaponta legalább egyszer interneteznek” – én csak 11 naponta, francba „Szeretem az Epret” – igazi beszélgetési alap! „A borsmenta tea fogyasztói” – ez is kimerítő. „Eper imádók, de tényleg” – ők TÉNYLEG szeretik az epret, míg a fentiek inkább csak villognak vele „Orosházi lisztérzékenyek és barátaik” – bocs, de… MUHAHA „Akik szeretnek szarni!” – a Művészet kategóriában akadt ez a gyöngyszem „TETOVÁLÁS VAN A PUNCIMON FAN CLUB” – ez ugyebár mindenkire tartozik „Kerepesi Temető” – jelölje bátran, aki… odajár bandázni? Netán ott nyugszik? „Nagy orr az etalon” – én mondjuk a terjedelmes fülcimpára szavaznék „Velünk az egész világ” – nevű klub 1 tagot számlál „Akik szeretik a szexet” – a többiek ki nem állhatják nyilván. „Árpád-házi magyar szentek” – nem gondoltam, hogy neteznek, pláne hogy háromezren vannak „ÉN VAGYOK A BATMAN TE BUZI” – engem meggyőzött! „Akiket már csaltak meg” – itt lehet vele büszkélkedni „Akik az iwiw-en rajta vannak” – ha bejelölöd, rajta leszel! „Képzeletbeli kentaurok, lovak” – én is gyakran fantáziálok róluk „Nemzetközi Lapos Föld Társaság” – már van egy tagja. „Tóth Péterek klubja” – mert itt érzed, hogy egyéniség vagy. „GYŰLÖLÖM A FIATALOKAT” – ja, járókeret nélkül közlekednek és saját fogaik vannak, tök gáz. „Sosem tartoznék olyan klubhoz, mely elfogad engem tagnak klub” – de alter vagy bazzeg „Hónalj dezodor” – de mit keres ez a Vallás témakörben?”
Ha ő felnézett, sütött a nap. Ha én felnéztem, borult volt az ég. Közelebb léptem hozzá, h lássam, amit ő lát és egyszercsak oszlani kezdtek a felhők. És végre én is mögéjük láttam. Árnyak helyett hús-vér valóságot, szürke körvonalak helyett színes izzást. Követtem a nap sugarának kanyargó ívét. Hozzá vezetett. Megcsókolt és egy mosolyba bújva az arcomra fagyott. Átölelt és összeforrt a csont a letört szárnyamban. Megfogta a kezemet és húzott a magasba. Nap nap után a fényben forogtam, éjjel pedig a csillagokhoz már csukott szemmel is eltaláltam. Ha az én egemen repültem, akkor is őt láttam mindenhol. Aztán egyre kevesebb szárnycsapásomat visszhangozta az ő ege. Szem elől vesztettem...
Elmentem a hegyekhez, a borostyán barlangba, a régi terek kövein kerestem. A legmagasabb szikla tetején pihenve vártam őt. Szívemet égő vággyal öltöztettem fel, a selyemruhámat szélnek engedtem, h messziről meglásson. Tiszta hangon énekeltem nevét, színes dallamokkal hívtam, amikor végre újra éreztem a közelségét. Jött. A kezemet és a szívemet kitárva kerestem tekintetét. De nem látott vagy nem nézett. Engem nem. Forgószelet kavarva suhant el mellettem. A fehéren csillogó parton még leszállt egyszer, de fűrkésző szeme a távolba lesett. Újra hívtam, de már nem az én hangomon hallattszott az ének. A másik parton egy mese-angyal dúdolta a dalomat. Neki. Szívemből folyt vértenger áztatta a medret, míg ők ketten táncolva szálltak tovább új partokat keresve. Arcomról a mosolya pattogva olvadt le és a könnyeim fagytak jéggé a szemem alatt. "Csak álmodtam,"- mondogattam. "...csak álmodtam." De a szemem ébren látta a valóságot: Tokajban a hídon álltam, a szürke betontömbön. Fals hangon sírtam. A fesztivál területét a fehéren világító hó földte be. A Borostyán Borozó zárva volt, a főtér kietlen és mindenhol hideg lélektelenség. Bár nekem se lett volna akkor álom-lelkem ...
Ott álltam sötéten a világos valóság kegyetlen peremén...
Én voltam a fehér éjszakában szálló fekete angyal.
gondolatformáló mosoly szemmel követhető osztatlan figyelem szabálytalan idealista ösztönös szabadságszerelmes megállíthatatlanul terjedő titok szívbetegség elleni csoda gyógyszer bőr alá kúszó izgalmas nyugalom fantázia és realitás közti háborús mese lepedőgyűrő lappangó őrültség szeretetvihar akivel a lehetetlen a lehetőség aki nem lehet másolat, m ő az eredeti
Majd akkor leszek jól, ha az emberek rám néznek és nem legörbített szájjal kérdezik meg, h hogy vagyok. Majd ha mosolyogsz és a hangsúlyt felviszed a mondat végén. Na, majd akkor válaszolok őszintén! Addig meg inkább senki se kérdezze!! Kösz.
A 3. generáció vagyok. Nem pedig Nóri. De persze nem megbántani akart. Ő csak viccelt.
Amikor azt mondta, h szeret, amikor játszott velem és amikor összetörte a szívemet, nem megbántani akart. Ő csak viccelt.
Amikor azt mondta, h fontos vagyok neki és nem akar elveszíteni, nem akart megbántani. De csak viccelt.
Azt tudtam eddig is, h csak egy rossz vicc volt az egész és most már tudom, h ő volt az, aki viccet csinált belőle, de azt nem gondoltam, h ilyen jót nevet rajta.
Ennyi voltam. Egy szám. A harmadik. Nem akart megbántani, úgyh erre nem válaszolt. Tudta, h én nem viccelek. Végül, h azt bizonyítsa, h nem lealázni akart ezzel, azt mondta, h "Nyugi, lesz 4. és 5. generáció is." ... Ő el sem tudja képzelni, h ezzel a mondatával, h megbántott ... és ráadásul nem is viccelt ...
Ő nevet, a 3. generációnak fáj, Nóri pedig sír ...
Futni valahova és nem vmi elöl. Megmenekülni és nem csak menekülni. Tartozni valahova. Részese lenni vminek. Ahonnan nem küldenek el. Ahol biztos helyem van. Ahol nem a külsőségek számítanak. Ahol ha menedéket keresek, nem kell sokáig nyújtanom a kezem. Ahova visszavonhatatlanul kötődök. Ahonnan nem tűnnek el hirtelen szívemhez nőtt fontos kapcsolatok. Ahol őszintén válaszolnak, ha kérdezek. Ahol annak látnak, aki vagyok. Ahol nem játszanak az érzéseimmel. Ahol szükség van rám. Ahol fontos vagyok. Ahol adhatok magamból. Ahol kiegészíthetek. Ahol nem kerülgetnek titkok. Ahol nem használnak ki. Ahol nem mozgatnak az érdekek. Ahol nem kell szégyelnem az álmaimat. Ahol nincs szükség fegyverszünetre, m háború sincs soha. Ahol megnyugszik a lelkem, m otthon van. Nem alszom mélyen, úgyh mindig emléxem arra, amit álmodok. Egészen huszonéves koromig minden álmomban folyton csak futottam. Állandóan menekültem vmi elől. Érdekes módon sosem néztem hátra és egyszer sem tudtam meg, h mi vagy ki elől. Nekem sosem voltak pozitív álmaim olyasmiről, h boldog vagyok, m a verőfényes napsütésben szivárványon csúszdázok. Reggel, mikor felkeltem az eseményeket és a helyszíneket is vissza tudtam idézni, de inkább mindig csak az érzés maradt meg bennem. Az a bizonyos szorongató érzés, amikor azt érzed, h vmi nem jól működik, vmi baj van, vmit rosszul csináltál, vmi rossz történik veled, vki vagy vmi ártani akar neked, de nem tudod megmagyarázni semmivel, nem jössz rá, h mi okozza...és ez az, ami igazán feszít belülről. Csak dacolni tud vele az ember, ha rátör és mindent megtesz azért, h múljon el. Sokáig azt hittem, h csak az álmok hozzák fel bennem ezt az érzést, de később rájöttem, h nálam is igaz az, h az álmok csak kivetítik azt a tudatalattit, amit nem tudok feldolgozni, ami kerülgeti a gondolataimat, de nem fogalmazódik meg konkrétan, ami újból és újból felpiszkálja a lelkem nyugalmát. Sztem mindenki átél ilyesmit, a mérték persze változó. Aztán az, h ki h gyógyítgatja ki magát belőle, az emberfüggő. Nekem a család, barátok, szerelem. Ideig-óráig működik is a mentőakció. Egy atyai ölelés, egy jó beszélgetés egy igazi baráttal, szerelmes pillanatok. De aztán vissza-visszatér. Ilyenkor van az, h örül az ember a mindennapi hülye kis gondoknak, mint egy matek doga, egy beszólás a ruhájára, kifizetetlen büfészámla vagy mindegy, csak vmi külsoő dolog legyen, ami nem a szívig hatol, m így lehet ilyesmire fogni, h már az álmaimban is kísértenek ezek a "hihetetlen nagy" problémák. De persze ez nem az igazság. Az igazság az, h nem mások fogják helyetted megtenni, hanem neked kell feltenni a lélekformáló kérdéseket magadnak és addig menni, amíg végre meg tudod válaszolni őket!
Mostmár tudom, h addig, amíg rossz helyen vagyok és amíg nem az vagyok, aki szeretnék lenni, ez nem fog elmúlni. Mostmár tudom, h mi elől futok anélkül, h hátra néznék, mostmár tudom, h h vegyem fel a harcot vele és azt is, h hova akarok eljutni. Oda, ahol futok, de nem vmi elől. Ahol megmenekülök és nem csak menekülök.
Egyszer majd fogsz egy nagy táskát, belepakolod a szívedhez nőtt jegyzeteidet, néhány 100 giga zenét, egy pár színes cérnát és a vizipiádat. Floridába költözöl, az utazgatós melód mellett, hétvégeken egész nap szörfözni tanulsz és a parton sörözöl. Felszedsz egy 1.80-as görköris barbit, minden hétvégén elviszed tombolni, megtanítod fonni a hajadat és ha elég kitartóan vársz, talán még az agya is kinő. Menj holnap! És én ne lássak ebből semmit! Ha arra gondolsz, h a cinikusságom esetleg átcsapott vmiféle furcsán negatív rosszindulatba, gondolj arra, h éppen csak annyira vagyok veled gonosz, amennyire te akartál az lenni velem.
Őszinte volt. Elmondta. Válaszolt. Megértettem. Most már csak annak kell feltennem a "miért?" kérdésemet, aki ebbe a testbe zárt. Az a bizsergés, amit az elején érzett, hamar elmúlt. Ő sem értette, h mitől. Reméli, h talál még egy olyan lányt, aki ilyen belső szépséggel megáldott, mondta és itt elhallgatott. De a testét is tudja szeretni, tettem hozzá magamban. Nem akarok többé a tükörbe nézni és látni azt, ami okként szolgált az okozathoz. Hallottam már azokat a mondatokat, h "Szebb lányt képzelek magam mellé.", "Hiányzik vmi plusz." vagy "Zavarna a magasságkülönbség.". Sosem hittem, h az én hibám, de azt sem, h a lelkem, mikor rátalál egy másikra, akiben a társát látja, ekkora hibát véthet. Persze eszembe jutott az a közhely, h ha a lelkemhez közel áll vki, akkor a testemmel együtt szeret... És itt szokták hozzátenni a vicceskedők, h "Ezt mondják a csúnya emberek." Miért tűnik most olyan ésszerűnek ez a második mondat? Az esélyegyenlőtlenség az emberiség melyik bűnének a büntetése? Ő túl közel került az én szívemhez, de nekem esélyem sem volt, h ő ugyanezt érezze egyszer. Ő egy kincses sziget a kietlen szárazföldtől távol, de én sajnos nem tudok úszni. Gonosz dolog volt elém állítani őt, rámutatni, h "Látod? Ilyen az, akire mindig vágytál?" és mire utána nyúltam volna, h részese lehessek, hirtelen elrántani előlem azzal, h "Akkor sok sikert! Keress egyet, aki hozzád illik!"
Egy szar vicc volt az egész, csak h senki sem nevetett rajta; egy elcseszett mese, amiből a happy end persze kimaradt; egy szép kis hazugság, de valah senkinek sem állt érdekében hazudni.
Sokan hülyének néznének, ha nem tenném hozzá, h amíg együtt voltunk valahogy megéreztem. Egy nő megérzi az ilyesmit. (Gúny nélkül még magamban sem tudom most kimondani ezt a mondatot.) Sejtettem, de azt hiszem, bocsánatos bűn volt részemről, h próbáltam küzdeni ellene. Csak hát, amit talán tudtam, de nem akartam elfogadni, az az volt, h csata sem volt igazán. Ez az egyetlen dolog, amiről ő nem tehet és az egyetlen dolog, amin én nem tudok változtatni. De akkor KI tehet róla? Mert neki akarom feltenni a kérdést, h "MIÉRT???"
Utóiratként idéznék kedvenc blogírómtól: Bukowskytól: - Az Univerzum kiegyenlíti a számlát. - Igazán? - Nem. De úgy illene.
Itt úgysincs vége, ez a dal is most kezdődik el, látod… Indulnom kéne, mielőtt a szavaid tőrét újra a szívembe mártod. Félkész a tervem, úgy bolyong bennem, akár egy eltévedt árnyék, Akit félholtra vertem, hát most szerencsétlentől mit is várnék?!
Adj valamit, amitől múlik a fájdalom! Kérlek, Adj valamit, amitől enyhül a fájdalom!
Volt már rá példa, tudom, nem én vagyok az első a sorban, aki csak egy Nyomorult préda, keresi, kutatja, a menedék hol van. Kérdésre kérdés, igazi válaszok helyett hazugságok... Elég hülye egy érzés, hogy mellém helyetted senkit nem találok.
Adj valamit, amitől múlik a fájdalom! Kérlek, Adj valamit, amitől enyhül a fájdalom! Hogyha szeretsz, Adj valamit, amitől múlik a fájdalom! Nagyon kérlek, Adj valamit, amitől enyhül a fájdalom! Ami éget belülről, Véget soha nem ér... Előröl kezdődik, újra meg újra... Ahogy a féreg a farkát az áldozataiba fúrja Ez is úgy fáj, fáj...
Az emberek többsége csak fegyelmezett és ésszerű keretek között mer nevetni saját magán. Attól félnek, h mások még hülyébbnek nézik őket, mint amennyire hülyének tartják magukat? Én szívesen elszórakozok azon az idétlen kis illúziómon is, h fürdés közben a vizes kezemmel akarom a vizet letörölni az arcomról 100-adjára is. Asszem, pont olyan hülye vagyok, mint amilyennek érzem magam ilyenkor. Mi a vicc és kinek az előbbiben és miért lenne szánalmas az utóbbi?
Volt már veled olyan, h egy könyv vagy egy zene neked szólt és rólad szólt? A legbonyolultabb, a legmélyebb és a legmegfoghatatlanabb érzéseid nemcsak gondolatok voltak a szívedben, hanem formába öntötte valaki, amire az eszed nem volt képes addig. Hirtelen megértetted belőle, amit előtte nem és a részévé váltál azzal, h a részese vagy. Sosem fogsz elfelejteni belőle szavakat vagy egy ritmust de az érzést biztosan nem, h valahol, valamikor, valamiben találtál valamit, ami te vagy. A könyv: Paulo Coelho: Veronika meg akar halni A zene: Csík Zenekar: Most múlik pontosan
"Azóta szüntelen őt látom mindenhol. Meredten nézek a távolba. Otthonom kőpokol... Szilánkos mennyország, folyékony torz tükör, szentjánosbogarak fényében tündököl."
Ha egyszer még tisztán nézhetnék a szemébe, nem sütném le az enyémet többé. Ha egyszer még súghatnék valamit a fülébe, csakis az igazat mondanám. Ha egyszer még az arcát simogathatnám, soha többé nem koszolnám be semmivel. Ha egyszer még megcsókolhatnám, az új esély beleégne az ajkamba. Ha egyszer még a kezét foghatnám, zsibbadásig csak azt szorítanám. Ha egyszer még megölelhetném, a sötét folt helyett szivárvány ragyogna a szívemben.
Nemcsak most érzi, de most elevenebb, mint valaha: az élet csak egy választható létállapot a sok közül. Ezt nem ő választotta. Kapta. Átlépni egy másikba, itt hagyni mindent és még az emlékét is kitörölni, h valaha itt és ebben a ritmusban dobogott a szíve. Túl rég volt, mikor még ismerte az ütemét és a kezével dobolta kedvese mellkasán. Persze az övét, akivel volt olyan, h egyszerre dobogott, ezer közül is felismerné. Hiányzik ez a kívülről jövő belső lüktetés, ami nem lehetett az övé teljesen, csak kölcsönkaphatta egy rövid időre. Végtelen szimmetriát rajzoltak ők ketten egyetlen hosszú vonalból, de végül az egyből kettő lett és az övének a kilengése egy visszafordíthatatlan folyamatban tört meg dobbanásonként. Valaki egyszer találóan fogalmazott: hasító fájdalom. A szív csak egy szerv a sok közül és mégis belé csoportosul az összes kínzó érzés. Ösztönösen a középpontot keresik és ők hasítanak. Összejátszanak és addig erőszakolják előre magukat, míg el nem érik a legbelsőbb réteget és ott gyűlnek össze. Ekkorra már a fájdalom a létállapot és nem az élet. A hordozó küzdhet ellenük, megalázkodhat nekik vagy megtűrheti őket. Bármelyik legyen is, mindegyik a megszűnésben reménykedik. Ő választotta a gyengeséget vagy a gyengeség választotta őt. Nem számított az ára, szabadulni akart, átmenekülni egy másik világba. Lassabban oszlott szét a testében, mint gondolta. A csapongó anyag egyre beljebb és beljebb csúszott. A réseket kereste, a kisebbnél kisebb részleteket, h a túl nagy gondolatokat formáló érzések ne lassítsák tovább a folyamatot. Egy összegyűrt mozijegy a csíkos kabátja zsebében, gubanc a vizes hajában, egy belépő karszalag mintái, suttogó szájának a szeglete, egy nem várt érintés a tarkóján, egy mozgalmas jövőkép egy fesztivál területén, a lefelé néző szeme a pipafüst mögött, hosszú ujjainak dobolása a meztelen combján... Lazulnia kellett volna már ennek a feszülő életérzésnek, de ehelyett hirtelen szétrobbant a nyomás alatt. A darabokra tört szilánkok kúsztak tovább a bőre alatti repedéseibe, az izmai rostjai közé, a csontjai atomjainak a középpontjába. Mikor mindegyik a helyén volt, szorongató remegésbe kezdtek és elhomályosítottak mindent, h beteljesítsék, amire hivatottak. A test kirázta magából az összeszurkált lelket. A látása, a hallása, a szaglása, az összes érzékelésével együtt felül emelkedett. Felülről látta magát szivárvány színekkel körbe festve. Mosolygott. Nem ijedt meg. Ő akarta így. Tudta, h a testi valóját adta cserébe az anyagért, h az, a megfertőződött lelkéből véglegesen tudja kiirtani a vírust. A szivárvány egyszer csak otthagyta a teste és a lélek után repült. Körbefonta és hatalmas sebességgel örvénylett körülötte. A szilánkok sorban egymás után lökődtek ki és szétporladtak a levegőben. Lassan, percről-percre kezdett megszűnni a nyomás. Végül már csak egy lüktetés hallatszott. Minden egyszerre, együtt dobolta a halkuló ritmust egészen addig, míg a szív végleg ki nem egyenesítette a végtelen vonalat. Csend lett. Átkerült. A tiszta nyugalom megtalálta végleges helyét a lélek lyukacsos útvesztőiben.
Tegnap nem akárkinek ígértem meg, h ma iszunk az összetört szívekre.
Igyunk hát a szerelem nélküli felhőtlen boldogságra, a karrierista érzéketlenségre, a "sose volt" mesékre!
Igyunk az elégedetlenül feladott küzdelmekre, a kétarcú hűségre; arra, h nincs szerelem határok nélkül!
Igyunk a ki nem mondott és meg nem értett szívhangokra, a tisztán kivehető eltitkolt érzelmekre, a bontakozásra vágyó misztériumra!
Igyunk a hazugságokkal megválaszolt őszinte kérdésekre, a félreérthetetlen kegyetlen játékokra, a közömbös megalkuvásokra!
Igyunk a szánalmas reménykedésre, a kidobott odaadásra, a meghasonlott tükörképekre, a vérző szívekben felállított megnevezett sírokra! Igyunk az összetört szívekre!
Egyszer majd elfelejtem, hogy hogyan néztél rám a szemed sarkából. Egyszer majd elfelejtem, hogy hogyan forgattad a gyűrűt az ujjamon. Egyszer majd elfelejtem, hogy hogyan dobogott a szíved a hátamon. Egyszer majd elfelejtem, hogy milyenek a barázdák az ajkadon. Egyszer majd elfelejtem, hogy hogyan csiklandozta a hajad a szám szélét. Egyszer majd elfelejtem, hogy csak mosolyogva táncoltál velem. Egyszer majd elfelejtem, hogy milyen volt, mikor a nevemet suttogtad a fülembe, mikor minden teljes lett. Egyszer majd elfelejtem, hogy az összes bor közül te voltál a legfinomabb. Egyszer majd elfelejtem, hogy merre kanyarodott a szád, mikor nevettünk. Egyszer majd elfelejtem a petróleum ízét az arcodon. Egyszer majd elfelejtem, hogy a tűzzel te játszottál, de csak én égtem meg. Egyszer majd elfelejtem a biciklid hangját a kapubejárón. Egyszer majd elfelejtem, hogy milyen volt, mikor lelassíthatatlanul dobogó szívvel vártalak. Egyszer majd elfelejtem, hogy milyen gyenge voltam, mikor meg akartam neked mutatni, hogy ki vagyok. Egyszer majd elfelejtem a tükörképemet a kezedben, amit mutattál nekem. Egyszer majd elfelejtem, hogy csak az én álmaimban láthattál tisztán és egészen.
Egyszer majd elfelejtem, hogy élni tanítottál. Egyszer majd elfelejtem, hogy féltem élni.
Egyszer majd elfelejtem, hogy már nem engem láttál szépnek. Egyszer majd elfelejtem, hogy mindig volt valaki számodra, aki jobb nálam. Egyszer majd elfelejtem, hogy vele nem tudom felvenni a versenyt. Egyszer majd elfelejtem, hogy utoljára csuktad be a kaput. Egyszer majd elfelejtem, hogy várlak... Egyszer majd elfelejtem, hogy kevés voltam neked és még kevesebb lettem nélküled. Egyszer majd elfelejtem, hogy többet vittél el, mint amit adtál. Egyszer majd elfelejtem, hogy kevesebbet sem hozol már vissza. Egyszer majd elfelejtem, hogy csak egy kicsit kaphattam kölcsön a szerelmedet. Egyszer majd elfelejtem, hogy a szívem a szívedet szerette igazán. Egyszer elfelejtem majd azt is, h a legboldogabb veled voltam.
Addig elücsörgök itt és megvárom, h egyszer majd elfelejtem...
Megszületett, de nem jött rá, hogy hova. Járni tanult, de előre nem lépett. Iskolába járt, de nem voltak osztálytársai. Barátokra talált, de a barátok nem találták őt. Tanult, de nem lett okosabb. Okosabb lett, de nem tanult a hibáiból. Beszélt, de nem mondott semmit. Érdekelte, de nem kérdezett. Érteni akart, de inkább bele se fogott. Írt, de senki sem olvasta. Tartozott valakihez, de hozzá senki sem tartozott. Sok mindent érzett, de sosem tudta, h mit tegyen. Táncolt, de nem mozdult. Mutatott magából, de azt senki sem látta. Ő látta magát, de túl messze volt. Aztán egyszer csak valaki megfogta a kezét, közelebb vitte és most fél az ismeretlen önmagától. Túl sokáig túl keveset adott és most talán túl kevés az idő, h eleget adjon. (Pedig mindig sokat akart adni.) A harc elkezdődött... Vagy a makacs gátlásosság győz vagy ő. Az áldozat pedig, - vagy az egyik vagy a másik - mélyre lesz temetve.
Tegnap Anikóval és Endrével a kávéházban ücsörögtünk és fecsegtünk mindenféléről. Mondtam nekik, h megyek a hétvégén Jutkához, az ucsitesómhoz Almáskamarásra látogatóba.
Judittal együtt nőttünk fel. 2 hónappal vagyok idősebb nála. 0-tól 15 éves korunkig minden nyarat Sarkadon töltöttük a nagyszülőknél vagy az egyedülálló/egyedülélő nagybátyámnál, Jutka apjánál. Egésznap játszottunk, fürödtünk a közeli folyóban, pecáztunk, csónakáztunk, békákra lövöldöztünk, folyton Beatlest hallgattunk, harisnyákat festettünk papával a ruhafestő műhelyben, kontárkodtunk a konyhában mama mellett, napról-napra vagy inkább percről-percre újabb ötletekkel bombáztuk Zsoltit és Pistit, h milyen játékot eszkábáljanak össze nekünk vagy egyszerűen csak mindenféle hülyeséget összehordtunk és azon röhögcséltünk napokat. Nem volt nálunk szabadabb vagy boldogabb gyerek a világon! Minden percben csak mi voltunk egymásnak és semmi mást nem akartunk, csak azt, h csak mi legyünk egymásnak. Tőle tanultam körmötrágni meg pattanást nyomkodni, azt, h a sült szalonna csak szenesre égetten finom, egeret fogni ragadós-gyilkos papírral, iszappal dobálózni meg átverni a kicsiket kártyajátékban, egyszóval minden olyan dolgot, amik a személyiségem kialakulásához nagyban hozzájárultak:). Azok a nyarak tették igazán szívdobogtatóan varázslatossá a gyermekkoromot. Sarkad volt és talán még most is az, ahol minden kezdődik és minden véget ér. Az a biztos pont az életemben, ahol mindig olyan könnyű megragadni azt az érzést, h 'Igen! Ez vagyok én!'. Sarkad az égetően tüzelő boldogság! Az a hely, ahova nem tudsz gondokkal érkezni és nem tudsz gondokkal elmenni és ha ott vagy nem hiszed el, h bármi gondod is lesz valaha az életben. A mindennapi robot kikapcsol és a szemeid előtt bekapcsol az az életre kelt kalandjáték, amit te álmodtál meg, de ez nem az, ahol szenvedsz meg küzdesz 8 oldalon keresztül, aztán meg megjegyzésként félmondatban boldogan élsz, míg meg nem halsz. Sarkad a befejezettnek hitt mesének a folytatása. A legjobb rész. Mikor már megölted a gonosz sárkányt hatszor (asszociálj vkire:D) és tüzesmenykő is belédcsapott négyszer meg az útonállók átszabdák a fejedet és elnyerted a királykisasszonyod kezét vagy a királyfid vmijét:D és egyszerűen hawaii - dizsi - napfény... Szóval ez Sarkad. Ha Sarkad, akkor Judit. Dehát hiába van az, h NON NUMERO NISI HORAS SERENAS(Csak a derűs órákat számolom.), m amiket nem számolok, azok is ott vannak és felhalmozódnak és lerakódnak és gyűlnek. Én ottragadtam 13 évesen evezőlapáttal meg pecabottal és a légpuskával a csónakban, követelve Jutkától, h szálljon már végre be, amikor ő már fősulira járt, megkomolyodott és már nem nagyon volt ilyesmikhez kedve aztán már csak egy-egy estés 'felnőttes' beszélgetéssel és pár kártyapartival is beértem, amikor dolgozó ember lett, tanítani kezdett és összeköltözött a párjával... Mint egy elcseszett Pán Péter sírdogáltam a sötét sarokban, h 'Én nem akarok felnőni!'. Nem ez volt a gond. Elcsesztem. Azért kellett volna sírni, h ő ne nőjjön fel. Késő volt már ehhez és én túl fáradt lettem. Nemsoká rájöttem, h azzal, h évente csak egyszer-kétszer láttam és öleltem meg, a Sarkad-gyémánt nem veszített úgy és annyit a tündökléséből, ahogyan én azt gondoltam, a barátságunk pedig végül megtalálta azt a mélységet, ahol már nem sírtam és nem voltam fáradt sem. Egyszerűen csak jó vele lenni. Azok helyett a dolgok helyett, amiket régen csináltunk, amikből ő már kinőtt, nekem meg csak vele menne, felemlegetjük az összeset minden egyes találkozásunkkor. Mindketten tudjuk, h soha nem tudna egyikünk sem elfelejteni ezekből akár egyet is, nem ezért követik egymást szertartásszerűen a sztorik. Ez az édes nosztalgia rólunk szól, magunknak, egymásért. Judit 8 hónapos terhes. Anya lesz!!! Lesz egy kisbabája! Egy kisfia: Milán! Nagyon boldog! Egy gyerek van a hasában, akit ő fog felnevelni és őt egy picibaba úgy fogja szólítani, h 'anya'... Jutkát... akivel egy hete 4 zoknival a lábunkon és karúszóval a karunkon 13 évesen a törmelékes, félméteres-iszapos vízbe a stégről ugráltunk és kagylókat szedtünk; akivel tegnapelőtt a kutyaházba költöztünk be és ott laktunk egész nyáron; akivel tegnap mesztelenül fürödtünk hajnalban a medencében és pucéron másztuk négykézláb a földön, m ez a hülye elhagyta a gyújtót (Ő azt mondaná, h én voltam:))... Szóval ő anya lesz... a legjobb... És Milánnak majd mindent, de mindent elmesélünk!!
Pár gondolatot osztottam csak meg Anikóval és Endrével, mikor ezek végigfutottak az agyamon. Cicc azt mondta, h éppen ideje lenne, h szüljek, m kistesót akar...hahaha. Endre pedig azt mondta, h inkább most a tanulásra meg a sikerekre kellene koncentrálnom és megcsinálni azt a két diplomát, amivel építhetem a karrieremet.Én meg csak annyit mondtam erre, h szívesen elcserélném az egyik diplomámat egy férjre, a másikat pedig egy gyerekre... Temesvári Milán 2008. április 13.-án 13.15-kor megszületett.
Tovább terjedt a 'nem kellek' érzés. Már nemcsak a szívem nehéz, de a mellkasomon is ül valaki.
Nem attól esik szarul, aki már bebizonyította, h nem a barátom, m ha én nem kellek neki úgy, ahogy vagyok, akkor nem harcolhatok már érte. Hanem tőle esik nagyon rosszul, aki midenkinél jobban a barátom akart lenni és sokakkal ellentétben én úgy fogadtam el őt, ahogy van. De ha szerintük már nincs mit adnom, jobb, ha otthon maradok.
Van, akinek kevés vagyok. Van, akinek túl sok. Van, akinek nem elég jó... És van, akinek a barátja vagyok. Vannak, akiknek számít a véleménye és vannak, akiknek nem.
És márcsak annyi, h természetesen minden az én hibám... :)
Egyszerre tört el egy csomó minden: a parfümös üveg teteje, a macskatányér széle, a szerdai bulin két pohár is, a seprűnyél ketté, a szíve pedig darabokra.
Ül egyik székről a másikra. Kinéz az egyik ablakon, aztán a másikon is. A körmét rágja. Nincs még meg a gondolat és már mindjárt dél. Megígérte magának, h minden napban keres valami jót, amire eddig gondolni lehetett, h mosolyogjon, de most már erőltetetten KELL koncentrálni rá, h ne sírjon. Lehet ugyanaz, mint tegnap. Mindegy, csak lassítsa le a szívverést! Lehet mondjuk a film, ami alatt egy másik világba kerül át, így a „jó gondolatnak” megfelel akár a Gyűrű Szövetségének eszméje is. De kurvára a nehezére esik. Viatathatatlanul tág a fogalom, csak a látóköre lett szűk.
Talán látja, de nem hallja vagy hallja, de nem érzi vagy érzi, de nem látja...
Legyen az, aki megöleli és a teraszon órákat röhögcsél vele, vagy aki a szemöldökét húzogatva poénkodik és megcsikolja, vagy az, akinek a boldogságát azért szereti hallgatni, m annyira örül neki, mintha vele történne, vagy aki takaró alatt a lábujját harapja, aztán meg lemotyogja, vagy aki minden szarság ellenére nem mondott még le róla, felhívja és egy órát csicsereg mindenféléről, vagy azok, akik átjönnek este és tudtukon kívül feltöltik pozitív energiával egyszerűen csak azzal, h köztük van. Ilyenkor egy kicsit összébb rendeződnek a „szív-darabok”...
Én a Mindent adtam volna neked. Egyszer úgy tettél, mintha kérnéd, de már reggelre kevés lett a Minden. Ő a Semmit adta. És ez a Semmi a te Mindened.
A távolságnak nevezett akadály eddig csak térben volt, de fényévekre kerültünk egymástól. Két külön világ lett az egyből és a sötét űr csak nekem fáj. Neked a távolság az akadály, nekem meg az az akadály, h neked a távolság akadály. A hét éves 'gyűrű egy álomról' is már csak egy egyszerű ékszer az ujjamon.
Én azt mondtam, az idő kevés. Te azt mondtad, az út hosszú. Előttem most hosszú az út, neked pedig az időd kevés.
Benned a 'kéthetente' tört el valamit, engem a 'soha' zúzott rommá.
Azt mondtad, h én vagyok az utolsó ember, akit meg akarsz bántani. Te voltál az utolsó ember, akiről azt gondoltam, h megbánt. Nem bántottál meg. Csak bántottál...
"Tudja, hogy gyerekes. Hiányzik belőle a mélység. Ha (most, az ő korában) hangot adna érzéseinek, a balekok és együgyűek közé sorolnák. Az akusztikus gitáros keresztények és azon feleségek táborába, hogy a tartásdíjért cserébe nem csinálnak botrányt. Csakhogy ő teljes egészében szerette az ilyen pillanatokat, mintha a világon minden valami hatalmas, kifürkészhetetlen szándék része lenne, és a világon mindennek megvolna a maga titkos neve, egy olyan név, amelyet egyetlen nyelvre se lehet lefordítani, mert az egyszerűen a dolgok látványa, érzése. Clarissa ezt az eltökélt, megingathatatlan elragadtatást tartja lelke (zavarba ejtően értlemes szó, de mi másnak nevezhetné?) ama részének, amely talán, ki tudja, túléli a test halálát. Clarissa soha, senkinek nem beszél erről. Nem ömleng és nem gügyörészik. Mindössze a szépség egyértelmű megnyilvánulásai láttán önti el a lelkesedés, de még ilyenkor is némi felnőttes visszafogottságot erőltet magára. A szépség ócska ribanc, mondja néha. Jobb szeretem a pénzt."
Július 14 este, pezsgő ize a számban, Egy szexbomba édes teste, finom remegés a lábban. Az Aston Martin volánjánál öngyújtó lángja lobban, 320 lóerő, 8 henger együtt robban.
Cartier az óra, Yves-Saint Laurent ing, Kétárbócos jachtom az öböl kék vizén ring. Monte Carlo mellett a múlt szivarfüstbe vész, Mikor 180-nal hajnalban hazafelé mész.
Kapjunk be valamit gyorsan, garcon, Két croissant rendel. Együnk lazacot borban, esendő az ember. A szoknyád alól súgom: 'Baby ,love me tender'. Te is tudod jól, hogy a nevem isten nem ember.
Megnyerem, (Go ahead, don't you stop) Vagy megveszem (Go ahead, don't you stop) De innen hogyha kell, Csak elveszem. /Warpigs : Monte Carlo/
Felébred. A nagy semmi kis közepén van. Ennyire mélyen aludt vagy ennyire éber volt egész éjjel? Nem érzi a különbséget ébrenlét és álom között. Azon gondolkozik, h ez csak most van így vagy mindig? Csak ő vagy mások is? Az éber létnek semmi köze az ébrenléthez. Fáj hozzáérni mindenhez. Szaladgál a bőre alatt valami szar, ami az energiáját röhögve kajálja. És rohadtul fáj. Mostmár biztos, h csak ő. Ilyet senki más nem érezhet. Érzi a mozgatás súlyát. Amit eddig magától mozdított a szivacs-könnyű agya, a parancsra most csak tehernek érzi a tarkóján, még akkor is, ha félhangosan mondja ki. Menne, de nincs hova. Lépne, de nincs lába. Ami a háta mögött van, eltűnt. Ami előtte van, utálja. Az anyjára gondol. Az anyja ember feletti szeretetére. Már mindent odaadott a gyerekeinek és még mindig van. DE HONNAN VAN??? ... Elindul. Nagyon szar. Unja az embereket látni, a szagukat érezni, hallani, amit beszélnek; utálja, ha ránéznek vagy még rosszabb, ha véletlenül hozzáérnek. A háta mögött bemutat annak, aki mosolyogva jó reggelt kíván neki. Nem tud nevetni, pedig vicces. Nem tudja felvenni a telefonját, pedig egy jóbarátja hívja. Nem tud szépen válaszolni, pedig kedvesen kérdezték. Meghall egy régebbi dalt, amit sosem tetszett neki és arra gondol, h vki egyszer szerette őt... Sír. Eddig ez fájt ma a legjobban és még csak reggel fél 10 van. A végén elhiszi, h szánalmas. Ez nem képmutatás és nem üresség.
A Kontroll az egyik kedvenc filmem. A mögöttes tartalom, a kérdések, az átvitt értelemben vett többértelműség, a jó és a rossz(ak) harca, a zene, a humor, a szatíra, a tipizálás, a mese, az akció, a játék, minden. Bulcsú lent a föld alatt bújkál vagy eltévedt és nem talál fel? Szándékosan van szociálisan megborulva vagy nem ő tehet róla? Bújkál a világ elől vagy a világ zárja le a föld alá? Kiégés. A fimből kimaradt egy jelenet, ami a netre több formában is felkerült. Én ezt nagyon érzem. Ja és persze naponta tapasztalom, átélem...stb. BTK-n tanulok, szociális munkás szakon vagyok a fősulin, egy kávéházban dolgozom ...és én mindezek ellenére, nem szeretem az embereket. Néha szar bevallani, főleg ha arra gondolok, h ezt vki olyan olvassa, aki eddig mást gondolt rólam. Sajnálom. (Vagy nem.) (Vagy nem tudom.) (Mindegy.) A jelenetben a harminc éve a vállalatnál dolgozó, és saját etikai normáit a metró vadvilágában is tartani próbáló középkorú csapatvezető: Professzor mondja el a véleményét az ellenőrök mindennapos munkájáról és amit ő az emberekről gondol, akikkel találkozik. Volt ideje kiismerni egy két majom-szokást. Nagyon nagy kár, h kimaradt a filmből. - Ha agresszív emberek vesznek körül, mint a mi klienseink általában, akkor elöbb-utóbb te is agresszív leszel. - Ezt nem értem. - Persze, hogy nem érted. Pedig egyszerű. Nézd meg! Ezek a majmok mind azt játszák, hogy emberek. Élnek a saját kis bezárt világukban. Közben elfeledkeztek mindenféle alapszabályokról, amit a szüleiktől kellett volna hogy megtanuljanak. Mint az udvariasság, a másik ember tisztelete. Úgyhogy amikor az ember nyakig benne van a szarban, mint ahogy mi benne vagyunk, és naphosszat ezekkel a majmokkal kell kommunikálnod, akkor előbb-utóbb észre veszel bizonyos dolgokat. Egy: az átlag majom soha nem segít rajtad, hacsak nem lát üzletet vagy pénzt a dologban. Kettő: az átlag majom élete igen boldogtalan és tuti lehetsz benne, hogy mindent megtesz azért hogy lehúzzon a maga szintjére. Három: a majmok nem ismernek szabályokat, ezt fennt verték beléjük. Úgyhogy nem szólal meg a fejükben semmilyen morális vagy etikai sziréna. Á nem, mikor átvágnak. Na, ezért életveszélyes a mi szakmánk. Mert ha nap, mint nap felkapod a vizet ezeken a dolgokon, akkor előbb vagy utóbb megőrülsz vagy agyvérzést kapsz. Viszont, ha nem kapod fel, úgy döntesz, hogy nem érdekel, úgyse tudsz mit tenni ellene, akkor abban a pillanatban te is majommá változol.
Bementem ma reggel az irodába. Gál Józsi bent itta a hatodik kávéját és ahogy beléptem, rögtön mondtam, h "Mmmm.... annyira finom illata van Steiner Józsinak!" (a legfőnökebb főnök), aki a hátsó irodában gépezett. Aztán a kávéházban tovább vertem én is a billentyűket. Kb. 10 perc múlva kijött hozzám Gál Józsi és megkért, h nézzek meg neki vmit a neten és odahajolt közel a monitorhoz, h lássa én meg ugye a széken ültem. Mondom neki, h "Neked is jó illatod van amúgy. " Erre ez a hülye: "Oh köszi! Most dörgölőztem Steiner Józsihoz!"
Endre szakmáját tekintve zenész. Trombitán játszik. Nincs is jobb, mint reggel 8-kor arra jönni be az ajtón a melóba, h vmi jó kis jazz nótát fúj... Még mielőtt idekerült gondnokoskodni és az én bátyám lenni, zenekarban játszott és a zenészektől megszokott módon bohém életet élt. Szóval ezek a hippik folyton ugratták egymást. Endre mesélte, h mindenki tudta róla, h a kedvenc filmje a Farkasokkal Táncoló és amikor összejött egy táncos csajjal az egész zenekar úgy hívta őt, h Táncosokkal Farkaló...
"Az élet lutri, jelentéktelen tragédiák és menekülések sorozata... Inkább a részletekben lelem örömömet, mint amilyen egy friss sajtos buci. Az legalább finom. Vagy az ég tíz perccel azelőtt, hogy elered az eső; a pillanat, amikor a nevetésed átmegy vihogásba... Ilyenkor hátradőlök, megszívom a cigarettámat és olvadozom a gyönyörtől.”
/Troy Dryer, Nyakunkon az élet/
It's all just a... a random lottery of meaningless tragedy and a series of near escapes. So I take pleasure in the details. You know... a quarter-pounder with cheese, those are good, the sky about ten minutes before it starts to rain, the moment where your laughter becomes a cackle... and I sit back and I smoke my Camel Straights and I ride my own melt.
/Troy Dryer, Reality Bites/
"I've learned that people will forget what you said, people will forget what you did, but people will never forget how you made them feel." /James Dean/
"Dream as if you'll live forever. Live as if you'll die today." /James Dean/
És most hirtelen megint eltűnik, s nyoma sehol.
Csak egy tollpihe suhan el a szélben valahol.
A Hold fénye egyre kísértetiesebben világít,
S az angyal, - ha lassan is - , de elveszíti szárnyait.
Bőröd alatt sírnak vétkes ujjaim.
Olvadó gyertyák tükrözik álmaid.
A rózsa sem bontja szebben szírmait,
Mint te szemed rezgő pilláit.
Szétrobbant a végzet vasmarokkal...
Szelidíts vadat egy könnyű csókkal!
A szerelem felér a legjobb borokkal,
Szívem már csak érted dobban.
Még remélek, mint egy ártatlan eretnek,
S a szemek az órában lassan peregnek.
Mindennap egy kicsit jobban szeretlek...
A lelkem fele te vagy,
ki lenne más?!
Rendőrfőnök: "Tudja, mint mondott Julius Ceasar?" Edlington: "Az a fószer, aki a műlábában csempészte a heroint?" Rendőrfőnök: "Az." /Macskafogó/
’Az élet az, ami velünk történik, miközben nekünk teljesen más terveink vannak.’
/John Lennon/
'Minden ugyanaz csak másképp.'
/John Lennon/
1964, elnökválasztás az USA-ban és kitör a beatlemánia, tombol a Beatles-láz. 1 társadalmi csoport a dobos Ringo Starr-t javasolja amerikai elnöknek, mire Ringo: ’Nem hiszem, hogy volna időm rá.’
’Lila estéken, amikor fájó tagokkal bolyongtam Denver színes negyedében, a 27. utca és a Welton fényei között, sokszor elfogott a vágy: bárcsak néger lehetnék! Úgy éreztem, engem nem elégít ki az, amit a fehérek világa nyújthat, keveselltem az izgalmat, az életet, az örömet,a feszültséget, a sötétséget, a zenét, az éjszakát.’ /Jack Kerouac: Úton/
'A paplan alatt minden olyan szép, idilli. Hajnalban pattogjon Neo meg Trinity!' /Copy Con: Jó reggelt!/
'Egyszer egy délután veled Nem történt semmi már, csak néztük, hogy milyen más Az a fenti élet kellene Te elindultál, én meg hátradőltem, a megoldást kerestem Csak néztelek Ott fenn, és nem tudtam, hogy mit tegyek Hogy utolérjelek csináltam egy varázsszőnyeget És nem számított semmi már Nem tudhatom, most merre vagy Hogy mennyit ér az, ami itt maradt Messzire látok, de a felhős ég alatt Nincs ott az arcod azt hiszem, Nincs tükörképed a nagy vízen De persze lehet, hogy az emlékeimben kerestem' /Tigris: Varázsszőnyeg/
'Üresen állok Mindennek háttal Veled álmodni könnyebb mint egyedül ébren vagy valaki mással Megfejtesz mindenkit jófej vagy mégsem vagy jól Tátongó ember Veled álmodni könnyebb mint egyedül ébren vagy valaki mással Jobb lesz Ma álmodban jöttem A hitedben hinni És soha semmit nem képzeltem mindig is tudtam hogy mikor mibol mennyi De egy mosolyba bújva Még most is az arcodra fagynék Veled álmodni könnyebb mint egyedül ébren vagy valaki mással Jobb lesz Ha igazán élnél Én a válladról nézném végig ahogy élek Valaki mással Egyedül ébren Mindennek háttal semmit se szól Vele álmodni könnyebb mint egyedül ébren Mindennek háttal Igen a fonákon menni mindig Mindennek háttal...'/Hiperkarma: Üres/
Lopok neked egy könyvet, A lapjait teleírom, A festék, ha megszárad A kifakult papíron, Akkor elmegyek innen végleg, Magammal viszlek téged Oda, ahol többé soha Senki el nem érhet.
Tudom, hogy hagynád, Én addig szeretnélek, Amíg mozogsz, amíg van benned élet...
/TCS/
'A ház rózsával lenne itt teli, s dongó darázzsal. Vecsernye szólna délután lassúdad kondulással; a szőlőfürtök áttetsző kövek ilyenkor s lassan szundítanának benn az árnyékos lugasban. Ó, hogy szerethetnélek itt. Tiéd e szív, merész huszonnégy évem, gőgöm és egész fehér rózsáktól illatos költészetem tiéd; és mégsem ismerlek, hiába minden hát, nem élsz. Mert azt tudom, ha élnél, vélem élnél, velem lennél te itt, velem rejteznél ott a réten, nevetve csókolnál, fölöttünk szőke méhek, mellettünk hűs patak s a lombok összeérnek. A napfény hullna csak, hallgatnánk, hogy sziszegne, mogyorócserje vetne apró árnyékot füledre s már nem nevetnénk, mert kimondhatatlan volna szerelmünk és a szánk némán egymásra forrna; s érezném ajkaid pirossán, mily varázslat! a rózsát, szőlők jóizét s mérgét a vad darázsnak.'
/Francis Jammes: A ház rózsával lenne itt teli/
Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam a munkát. Le is feküdtem. Ám a gép az agyban zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, csak forgolódtam dühösen az ágyon, nem jött az álom. Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, százig olvasva s mérges altatókkal. Az, amit írtam, lázasan meredt rám. Izgatta szívem negyven cigarettám. Meg más egyéb is. A fekete. Minden. Hát fölkelek, nem bánom az egészet, sétálgatok szobámba le-föl, ingben, köröttem a családi fészek, a szájakon lágy, álombeli mézek, s amint botorkálok itt, mint a részeg, az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? Te ismered a házam, s ha emlékezni tudsz a hálószobámra, azt is tudhatod, milyen szegényes, elhagyott ilyenkor innen a Logodi-utca, ahol lakom. Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon, vízszintesen feküsznek, s megforduló szemük kacsintva néz szét ködébe csalfán csillogó eszüknek, mert a mindennapos agyvérszegénység borult reájuk. Mellettük a cipőjük, a ruhájuk, s ők a szobába zárva, mint dobozba, melyet ébren szépítnek álmodozva, de – mondhatom – ha így reá meredhetsz, minden lakás olyan, akár a ketrec. Egy keltőóra átketyeg a csendből, sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl, és az alvóra szól a harsány riasztó: "ébredj a valóra."
A ház is alszik, holtan és bután, mint majd száz év után, ha összeomlik, gyom virít alóla, s nem sejti senki róla, hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.
De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, valami tiszta, fényes nagyszerűség, reszketve és szilárdul, mint a hűség. Az égbolt, egészen úgy, mint hajdanába rég volt, mint az anyám paplanja, az a kék folt, mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt, s a csillagok lélekző lelke csöndesen ragyog a langyos őszi éjjelbe, mely a hideget előzi, kimondhatatlan messze s odaát, ők, akik nézték Hannibál hadát s most néznek engem, aki ide estem és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem akkor, de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem, s felém hajolt az, amit eltemettem rég, a gyerekkor.
Olyan sokáig bámultam az égbolt gazdag csodáit, hogy már pirkadt is keleten, s a szélben a csillagok szikrázva, észrevétlen meg-meglibegtek, és távolba roppant fénycsóva lobbant, egy mennyei kastély kapuja tárult, körötte láng gyúlt, valami rebbent, oszolni kezdett a vendégsereg fent, a hajnali homály mély árnyékai közé lengett a báléj, künn az előcsarnok fényárban úszott, a házigazda a lépcsőn bucsúzott, előkelő úr, az ég óriása, a bálterem hatalmas glóriása, s mozgás, riadt csilingelés, csodás halk női suttogás, mint amikor már vége van a bálnak s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy csipkefátyol látszott, amint a távol homályból gyémántosan aláfoly, egy messze kéklő, pazar belépő, melyet magára ölt egy drága, szép nő, és rajt egy ékkő, behintve fénnyel ezt a tiszta békét, a halovány ég túlvilági kékét, vagy tán egy angyal, aki szűzi szép mozdulattal csillogó fejékét hajába tűzi, és az álomnál csendesebben egy arra ringó könnyűcske hintó mélyébe lebben, s tovább robog kacér mosollyal ebben, aztán amíg vad paripái futnak a farsangosan lángoló Tejutnak, arany konfetti-záporába sok száz batár között, patkójuk fölsziporkáz.
Szájtátva álltam, s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, az égbe bál van, minden este bál van, és most világolt föl értelme ennek a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek tündérei hajnalba hazamennek fényes körútjain a végtelennek.
Virradatig maradtam így és csak bámultam addig. Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél ezen a földön, mily kopott regéket, miféle ringyók rabságába estél, mily kézirat volt fontosabb tenéked, hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél és annyi rest éj, s csak most tűnik szemedbe ez az estély?
Ötven, jaj, ötven éve – szívem visszadöbben – halottjaim is itt-ott, egyre többen – már ötven éve tündököl fölöttem ez a sok élő, fényes égi szomszéd, ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét. Szóval bevallom néked, megtörötten földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem, s azt is tudom, hogy el kell mennem innen, de pattanó szívem feszítve húrnak dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, annak, kiről nem tudja senki, hol van, annak, kit nem lelek se most, se holtan. Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hol lelkek és görönyök közt botoltam, mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam.
Alighanem a valaha élt legnagyobb testű állat a világon a bálna. Súlya a 140 tonnát is meghaladhatja. Torka igen szűk, ezért csak kisebb állatokat tud lenyelni. Fő eledele a plankton. Nincs foga, helyette a szájpadlásáról eredő több száz (320) szilával szűri ki a tengervízből a planktont. A szilája 100 cm hosszú hosszú és 55 cm széles. Egy 25 m hosszú kék bálna súlya megegyezik 30 elefánt vagy 150 szarvasmarha súlyával. Az állat 80 évig élhet. A hím a 22.5 méteres, a nőstény a 23 méteres testhossz elérésekor válik ivaréretté. A legtöbb nőstény csak háromévente lesz vemhes. A vemhesség 11-12 hónapig tart, ennek végén egy utód jön a világra. A borjú 600 liter tejet szopik naponta.
Azt mondja tegnap Cicc: "Az egyetlen egy film, amit akárhányszor nézek mindig bőgök rajta: a Shrek... ilyen szerelem, Nóri, a büdös picsába nincs még egy, hallod!!!!"
Tegnap Endre éppen egy 20 centis patkányt hozott a kert végéből előre a kukához, amit a patkányfogó a hátsó fészerben fogott éjjel, amikor bejött az udvarra egy fiatal pár. Megkérdezték Endrétől, h itt dolgozik-e, m érdeklődni szeretnének a lenti irodák bérlésével kapcsolatban. Erre Endre azt mondta, h igen, azonnal segít csak van egy kis dolga a patkányra mutatva. A nő visszahőkölve mondta, h semmi baj, megvárják. A temetés után Endre bevezette őket az állottszagú, kiadó irodákba. A hölgy megkérdezte, h ugye nem innen hozta ki azt a patkányt. Erre Endre annyit mondott, nem, m itt még nem volt patkányírtás. Hirtelen el kellett sietniük, de azt mondták, h majd szólnak, ha úgy döntenek, h kiveszik az irodákat. Bármelyik percben hívhatnak:):)!
Unom Debrecent. Unom az embereket. Unom a büdös részeget a buszon. Unom a flegma eladócsajt a boltban. Unom az idegen gyerekeket felpofozó öreg nagymamát a buszmegállóban. Unom az utcán krákogó-köpködő nagypapápak. Unom a kajánul vigyorgó és nyomdafestéket-nemtűrően ordibáló, kangörcsös munkásokat. Unom a fülsüketítően vihorászó, 12 évesen festett hajú, cigiző, divatbuzi kislányokat az utcán. Unom, h a divat mondja meg, h ki vagy. Unom, h mindenhez pénz és még több pénz kell. Unom, h akinek pénze van, csak annak van hatalma. Unom, ha vkinek pénze és hatalma van, ha nem él vissza, akkor kérkedik, ha pedig nem kérkedik, akkor visszaél velük. Unom, h úton-útfélen félmeztelen csajok vannak minden második plakáton. Unom, h 400 Ft 1 óra parkolás a városban. Unom az egész egyetemi rendszert. Unom, h a tanulmányi osztályon olyan bunkón beszélnek az emberrel, mintha törvényt sértett volna azzal, h a tanulmányaival kapcsolatos kérdésével hozzájuk fordult. Unom a pofára osztályzást. Unom azokat a csoporttársakat, akik nem adják oda fénymásolni a jegyzetüket senkinek, h ne sikerüljön túl sok embernek túl jól a vizsga és neki nagyobb esélye legyen a jobb jegyre. Unom a neveletlen, nagyképű pasit, aki beleordít a kaputelefonba, h "mér' nincs nyitva az ajtó???nyissa má' ki!!". Unom az udvariatlan férfiakat, akik nemhogy nem engednek előre, de még hátra is löknek, h hamarabb szállhassanak fel a buszra. Unom a fiatal baseball sapkás srácokat, akik azt hiszik, h milyen nagy fiúk, m zsebredugják a kezüket, begörbítik a hátukat és minden mondatuk úgy kezdődik, h 'u, geci'. Unom azokat a plázacicákat, akiknek lenézni másokat, kiröhögni másokat és megalázni másokat a délutáni kikapcsolódás hivatalosan is megszavazott része. Unom az önzést, a felszínességet, az unintelligenciát, a pénz hajhászást, a szex-orientáltságot, ezt az eltorzultságot.
Azért unom, m nem akarok ilyen lenni, de még akármelyik lehetek.
A Macskafogóban, mikor Lusta Dick felszáll a repülőre a kettős küldetés jegyében, a híradós azt mondja: "Jó utat, Dick! Cave Felines!". Kismilliószor láttam, abszolút kedvencem a Macskafogó és már a szövegét is kivülről fújtam, mikor Adrival néztük egyszer, - ő nemzetközileg is a legnagyobb rajongó- és megkérdezte, h "Amúgy tudod, h mit jelent, h Cave Felines!"? Foggggalmam sem volt. Elmondta, h van egy régi latin mondás: Cave Canem!, ami azt jelenti: Óvakodj a kutyáktól! Portákra vagy kőfalakra írt feliratot volt: „Harapós kutya!” vagy „Vigyázz, a kutya harap!” vagy „Figyelem! Kutyával őrzött terület!” értelemben használták, de állítólag a rómaiak a kutyákat használták fel a harcokhoz az üzenetek továbbítására. Megetettek a kutyával egy fémdarabot, mely az üzenetet tartalmazta, majd kénytelenek voltak a kutyát megölni, hogy az üzenetet kiszabadíthassák. Á, szegények... a Macskafogó legalább csak átalakította a macskákat, nem pedig kinyírta. A Cave Felines! pedig természetesen azt jelenti, h "Óvakodj a macskáktól!"
Á, ez év vicce... Hihhhhetetlen, h mennyit röhögtem rajta és ha eszembe jut még most is nehéz kigyógyulnom a vihogásból. Két ismerősöm vmi szerelmetes évfordulót ünnepelt és megkértek, h adjam már át nekik az egyik szóbát, a hétvégén szülőmentes házunkban szombat estére, h kettesben lehessenek. Sírós, rózsás, lágy zenés, romantikázósok, úgyh telepakilták az egész szobát teamécsesekkel. Legalább 100 db ontotta a fényt a szobában (már mindegy lett volna, ha villanyt kapcsolnak amúgy). Mikor indultak haza, mondtam nekik, h majd én kidobálom őket, nem gáz, de persze teljesen elfelejtettem és hát anya szobája volt igazából az, amit elfoglaltak. Anya híres a végtelen nyugalmáról meg az odaadásáról; nem egy olyan "Ki aludt az ágyacskában?" felháborodós, aki félti a sajátját másoktól, neki természetes, h megosztja, amilje van. Bementem hozzá este egy puszit adni. Már az ágyban feküdt. Odabújtam, ő megölelt és egy fél perc csend után azt mondja nekem: - Kislányom, ki aludt a szobámban a hétvégén? - Ööö...Miért? - Mi ez a sok gyertya? Úgy érzem magam, mint egy krematóriumban.....
Júlcsi végzetes hibát vétett... Nálunk hagyta az egyik felsőjét pár hónapja és ráadásul a felső emeleten, ami köztudottan Mazsi (a vadászgörényem) felségterülete. Bármi, ami kisebb 1m-szer 1 m-nél, lehetetlen megtalálni azóta, amióta Mazsi a saját szájíze szerint átrendezte. Pl. bármi, ami befért, az már rég a szekrény mögött van a bugyitól, a kávésbögén keresztül a fogkeféig. Az akcióhoz azonban minden előrejelzés és kétely ellenére Júlcsi görcsösen ragaszkodott:
JÚLCSI: Bagoly hívja Solymot...ha meg van a cucc csipogj! Az éj leple alatt is akár... Vetted? Vége... ÉN: Sólyom hívja Baglyot...vétel... Sólyomnak jó szaglása van a hallás látására. Az egy darab női kiegészítőt felkutatja, személyi sérülésének kockázata mellett, élete árán is megvédi és biztonságba helyezi következő utasításig. Az akció sikerességét csak Bagoly,Sólyomba vetett maradéktalan hite biztosíthatja. Jelentés vége...
Pesten voltam tegnap, a fősulis beiratkozással és az index leadással lógtam még a tanulmányi osztálynak. Másfél hónapnyi késés x.-ik felszólítása után felvetődik az emberben a kérdés, h "És mi van, ha igazuk van?!". Végig hallgattam a tanulmányistól az összes szidalmat, amit másfél hónapig összegyűjtött, aztán megfenyegetett, h megmond apámnak, (régi cimborák, még apa fősulis idejéből) ha még egyszer ezt teszem a szegény tanulmányi osztállyal, akik nem ezt érdemlik. Bocsánat. Sajnálom. Megígérem. Köszönöm. Viszlát. Meg sem néztem, h milyen órán kellene bent ülnöm, csak rohantam kifelé. Amilyen gyorsan csak lehet, meg akartam szabadulni Pesttől, ettől az erőszakos lüktetéstől, felszínes morajlástól és persze a folytonos kutyaszar látványától, de a vonatom csak két és fél óra múlva indult. Arra gondoltam, h csak úgy kóborlok egyet erre-arra; you know, just wandering on the streets, de végül a Westendben kötöttem ki. A fél életüket bevásárló központban töltő pláza cicákat és selyemfiúkat nem illetném most kritikával, nem mintha attól félnék, h túl sokan szembeszállnának velem, de elég gondolatot fecséreltem már erre a témára köztük sétálva. Nőnap lévén, minden második hölgynek hervadt tulipán lógott a kezében a bejáratnál lévő bazártól egészen az első boltig, m onnantól kezdve a virágot vásárló, kötelességtudó úriembernél kötött ki. (A kötelességtudó itt nem arányos a magasra tett mércével.) "Fogd má' meg, léccike! Téged úgyse érdekel a Pesona új tavaszi kollekciója, mackóbogár. Vagy várj meg itt kint. Majd szólok, ha találok vmi csinit, aminek örülnél, h megvehetnéd nekem." Nem szó szerint idéztem, a lényegét nagyítottam fel, szóval nem kritizáltam. Ez csak egy közönséges, de egészséges irónia volt. A Tisza boltban egy kicsit magamra találtam, de mégis más volt, mint otthon a miénk és még a meleg eladó srác sem mosolyogtatott meg túlzottan. Adott egy löketet, de a lendület csak az Aboriginal és a Retro márkabolt előtti kényelmes fotelig repített. A telefonomat nyomkodtam és bámultam, de már felhívtam mindenkit, akit lehetett az úton odafele menet. Egy pár percet elfilózgattam azon, h melyik önbizalomból jeles pasi merné leszólítani azt a csajt, akinek a felsőjén az áll, h "SIZE DOES MATTER!" Egy Christian Troy féle kb azt mondaná, h "Szivi, ez a szöveg a ruhádon a cicidnek nevezett két citromra írva neked kínos, m nekem tényleg számít a méret!" Elszórakoztattam magam ennek a mondatnak a kitalálásán, körbenéztem azért, h nem figyeli-e vki a bolond lányt, aki magában nevetgél és ahogy oldalra néztem, ekkor jött az, amit úgy nevezek, h gondolatformáló élmény. A mellettem lévő fotelben egy tinédzser pár ült összefonódva. Valahogy nem illettek bele a képbe. A körülöttük rohanó, sok divatbuzi, egyik boltból a másikba, kivagyok?mivagyok?, elmosódott figura közt ők voltak a tisztán körvonalazott lassított kép. Ebben a némafilmben ordított róluk, h milyen szerelmesek. A srác két ujjával simogatta a lány kezét a csaj pulcsija alatt. Hosszan egymás szemébe néztek, majd a fiú lassan felhajtott egy pár centis részt a lány pulóverének ujjából. Olyan ámulattal és áhitattal simogatta és nézegette a lány csupasz csuklójának azt a pici kis részletét, mintha az lenne a világ összes kincse. Neki az volt. Ha valaki akkor és ott a világ összes kincsét felkínálja neki cserébe, h cserélhessen vele, jót nevetett volna rajta, h hogy is gondolhatták komolyan azt, így átverhetik ezzel. A saját szemével látja és a saját ujjával érinti. És emellett az még nem is tudatosult benne, h mindennek a részese is. Bármilyen és bármennyi felszínes, jelentéktelen, múló örömmel járó vanitatum vanitas megszerezhető sok-sok pénzzel ott a Westendben, az Aboban, a Retroban. Emberek 100-ai teszik nap, mint nap, azt gondolva, h minél több lesz, annál boldogabbak lesznek, miközben lehet, h pont ugyanabban a percben, pár méterre tőlük valaki a megfoghatatlan és felbecsülhetetlen értéket, az igazi boldogságot veszi birtokba egyetlen érintéssel...
Róza illat, Ságvári illat, tejeskávé illat, Papa zakójának az illata, ha a szekrény nyitva... Sietek, rohanok, csak egy percet maradok, éppen csak addig, ameddig egy unokáért elmondott imád megremegteti a szívemet. A ráncokat figyelem, a göröngyös barázdákat. Mindegyik a helyén van. Minden rendben van. Remélem, hogy vagy. És válaszként mindig elmesélni a szépet és jót, amit ő már sokkal hamarabb fohászban fogalmazott.
Paradicsomleves, krumplis palacsinta, telefoncsörgés, huppanás a fotelba, konty-lobogás, vissza a konyhába. Remegtető égés belül, ha kihűl. Nyugtató csend belül, ha végre leül... mellém. Kopogó falatok, ízes pillanatok, halk nevetgélés, halk szavakon.
Kicsi keze mindig kulcsolva. Sohasem tudhatja, sohasem tudhatja, h mikor ül szívére újabb ima... és így egy megváltó másodperccel hamarabb ér könyörgése az Úr elé. Nemes zsoltárok ezek, Isten kedvencei.
Drága Uram, az én imádságom egyszerű ugyan, de fogadd megértőn, kérlek, amit szívem őszintén kíván. Hagyd köztünk Őt még sokáig! Nagy szükség van rá... Kicsiny szívből nagy kívánság, Kicsiny szívéből sok-sok jóság.
19-es busz, vasárnap délután. A mögöttem ülő srác telefonál:
- Szia! Még mindig haragszol rám? - ... - És meddig fogsz még haragudni? - &##@ !!!!! - De... - +%#@ !!!!! - Én nem.... - #&#%!!!! - Azt nem úgy... - @%+!%*+"!#&@%!*%" ... - Ok. Akkor majd néhány év múlva felhívlak. (Puff.)
A tökéletes napirend: - reggel 8-tól 8.30 : akkor se kelek fel - fél 9től- 9.10: elalszok a buszon, aztán bocs, h elkéstem - 9.10 - 20.20 (11 óra!!)MEGFESZÍTETT MELÓ : Az kávéház (ahol dolgozom) legfőnökebb főnöke, rendezett egy nagyszabású konferenciát a legsznobabb sznob alkalmazottjainak és én, mint nem sznob és nem meghívott alkalmazott voltam a pultos, de az ő szemükből inkább azt olvastam ki, h a csicska. A "csak szója tejjel iszom a kévét" nő, a "nincs nálam csak húzezres, majd később odaadom azt a pár forintot" pasi és a "nagyon sok tejszínhabbal és csokiöntettel és édesítőszerrel kérem a kávét " 120 kg-os hölgy még hagyján, de amikor egyedül állok a pult mögött és kb. 60 ember tolong a pult körül tőlem várja az életmentő kávéját és a szőkített agyú cicababa így kéri a kapucsínóját, h: "Ha már ilyen izé pórból csináljátok, akkor úgy kérném, h egy 3 decis pohárban 4 kanál por, azt elkeverve 4-5 kávéskanál forróvízzel, aztán a pohár egy harmadáig hidegvíz a többi pedig nem forró, hanem langyos tej. Ne túl sok tejszínhab meg olyan csoki, m nem volt vmi finom és olyan nemtom milyen port se kell a tetejére. Leülök, majd hozd ki, lécci. Köszike. " ... Ha választhatnék, h világbéke vagy h ő takarodjon el a fődről, akkor a másodikat választanám. Márcsak az önérzetemet is sértette ez, m az én sokatdícsért, közönséges kapucsínómra hihhhetetlen büszke vagyok. A kávéházban képeiket kiállító művészek vendégkönyvébe rendszeresen be van vésve, h "Nóri kapicsinója a legfinomabb a világon." Nekem a szívem repes ilyenkor, a művészek meg szidják az illetékes anyját az enyémmel együtt, h h lehetett így belebarmolni az ő vendégkönyvükbe. - 20.20 - 20.54 - mikor érek már haza - 20.54 - 2.44 - ereszd el a hajammal egybekötött PÓKERPARTY!!! WÁÁÁ!!! Kisebb-nagyobb megszakításokkal: fejezetek egy elmebeteg drogos naplójából, a főszereplő egészen addig volt jelen a lakásban, amíg ki nem égette egy égő tippel a szőnyegemet, majd a lépcső tetején próbálták neki elmagyarázni a többiek, h miért jó neki, ha hazamegy. (Nem tétovázták kimondani azt sem, h hát még nekünk.) Nagyon pozitív volt viszont, h megismertem jobban öcsém két haverját: Dávidot és Márkot, azaz az ikreket. Nagyon nagy arcok márcsak azért is, m végre nem úgy ismernek és hívnak, h "Csöpke nővére", ahogyan a Csapókertben mindenki más, hanem tudják és az én saját nevemen szólítanak. - 2.44 - 2.56 gyorszuhany - 2.56- 4. valamennyi - Öcsém nagy pörgésben volt, mikor elmentek a többiek és azt mondta, h nézzünk meg vmi filmet, m még nem álmos. Mire visszaértem a 12 perces zuhanyzásból már a fogát csikorgatva aludt, mint akit leütöttek, szóval néztem még a Madagaszkárt egy darabig, aztán már csak reggel 9kor ébredtem fel arra, h Dani tanácstalanul ül egy széken és mikor megkérdeztem, h "Mi van, Dani?" , fátyolos tekintettel (és aggyal) hosszan rámnézett, erősen koncentrált és azt mondta: "Megyek haza... De... nem találom a...cipőmet...meg még valamimet... asszem...asszem...a telefonomat..."
Egy szivárványmentes tragikomádiában játszó bohócok vagyunk addig, amíg a krumpliorrunkat a szomszéd kertjéből lopjuk, a hosszúorrú bakancsunkat egy hajléktalanról rángatjuk le és még a könnycsepp is csak vízfesték az arcunkon. A saját színpadán mindenki maga legyen a rendező, hogy ne mások levetett ruháit kelljen hordanunk és ne mások használt gondolatait kelljen gondolatnak használnunk, mert ha véget ér a darabhoz írt sorunk, csak az az igazán lényeges kérdés marad, h rímel-e arra, amiért a színpadra álltunk.
Amiért játszol, legyen egy szív! De ne a sajátod.
A Szívhez vezető Titok: a Titokhoz vezető Szív ...
Van egy macskám: Fanni. Amikor harmadikos voltam általánosban, a testnevelés tanárnőm, Zsuzsa néni egyszer megkérdezte, h nem kell-e vkinek kiscica. Anyuék rábolintottak, én meg reméltem, h nem kell majd teljesen felmásznom a kötélre. Gyors fejszámolás ... Fannika 14 éves volt szeptemberben. Úgy jellemezném, h ő a reklámokban látható, a gazdi ölében doromboló és hízelgő macska reciproka. Tipikus " a magam ura vagyok", aki nem süllyed le addig, h többre tartsa a körülötte lévő embereket az ő személyes szolgáinál. Ha felveszem az ölembe, görcsösre feszíti magát és kitágult pupillával keresi a szabadulás lehetőségét. Ha a fejét simogatod, inkább a földet nyalja, h minél kevesebb felületen mocskold össze az ember szagoddal. Nem kockáztat, minden "i"-re végződő szóra hosszan visszanyávog, m akármelyik lehet a "sicc ki" töredéke. Évente legalább kétszer,- még így nagymama korában is,- megörvendeztet minket egy pár kiscicával. Ha nem sikerül elajándékozni, van úgy, h a nyakunkon marad egy-egy kismacskája, de valahogy mindegyik elkerül a háztól előbb vagy utóbb, egyedül Fanni az, aki töretlen kőszálként tartópillére az állatseregnek nálunk. Most van is egy, (temészetesen kislány) aki itt maradt vhogy. Színe ellenére elég sötét, m három neve is van: 'A fehér' , 'A másik' és 'A nem Fanni', de egyikre sem hallgat. Valószínűleg anyja nyomdokaiba lépett egy pár hete, m már nem tudja többé takargatni, elég egyértelműen látszik, h terhes. A Csapókertben nincs olyan macska, akivel Fanni nincs így vagy úgy valamilyen családi kapcsolatban. Két ilyen kötélék van egyébként: vagy az élettársa volt 10 percig, egy légyott erejéig, (ha kandúrról van szó) vagy az ő almából való macska. A szomszédok is felismerik Fannit 1000ből is akár. Főleg Rozika néni, akinek a teraszán a kiteregetett fehér lepedőkön szokott Fannika ücsörögni nyáron és a másik szomszéd, aki szólt a múltkor, h Fanni fészket rakott náluk a nappaliban a fotel mögött, miután besurrant a nyitott ablakon. Szóval tegnap kint ültem a teraszon, amikor megtörtént az, ami 14 év alatt egyszer sem. Tipikusan az a pillanat volt, amikor a megismételhetetlennel nem tudsz mit kezdene és lefagysz. Fanni felugrott az ölembe!!! Az ölembe ugrott fel Fanni. És leült Fanni az ölembe és szűk volt Fanni pupillája. Először persze egyikönk sem tudta, h mit kezdjen a helyzettel. Zavart voltam, m eszembejutott, h miért pont ilyenkor nincs itt senki, h lássa, m ezt nem fogja nekem elhinni senki. Végig forgott az agyamban az a 14 év ... az első emlékeim róla és vele, h hányszor próbáltam megszelidíteni, h hányszor volt velem szemét, amikor én csak szeretni akartam ... Majd' szétrepesztette a szívemet, hogy 14 évnek kellett eltelni ahhoz, h Fanni kimutassa nekem, h mégiscsak szeret... Kb 15 mpig tarthatott, amíg az ölemben volt, aztán mikor simogattam és mondtam egy pár kedves szót, megelégedetten leugrott az ölémből, na és ekkor jött az, amit méltán nevezne bárki a csalódás tökéletes szemléltető példájának. Fanni odament a kajásdoboza mellé és elkezdte lökdösni, h felhívja rá a figyelmemet és ugyanúgy dörgölözött a dobozhoz, mint hozzám az elöző percben ... Most akkor kit szeretsz??? Őt választotta. Rájöttem, h 2 napig elfelejtettem enni adni neki...és érezte, h valami nagggggyyyyyon meghökkentő dolgot kell tennie, m különben beletelhet még egy pár napba, amíg eszembe jut, h adnom kéne enni az állatoknak. Valószínűleg sohasem tudom meg, h érez-e irántam vmi pozitívat is Fanni és nem csak szánalmat, amiért embernek születtem...
Fanni 2008. február 14.-én öregkori vese-betegségben halt meg. Szeretett engem.
Ma csak álmodom arról, hogy lesz egy nap, mikor színről-színre látlak... Ma csak álmodom arról, bár ott lennék már, ahol a Fiú mennyegzőre vár.
Ma csak álmodom arról, hogy gyönyörű lehet, ha ott állok végre előtted. Ma csak álmodom arról...
Vajon mit érzek majd akkor, mikor dicsőséged vár? Vajon csendben csodállak vagy a lábam táncot jár? Vajon térdemre hullok, vagy állva nézek rád? Hallelúját kiáltok vagy elnémul a szám?
Ma csak álmodom arról...
Nem tudtam eldönteni, h melyik "nagy szívdobogtató érzés" remegteti meg jobban a szívemet: Áron reményteli hangja, ahogy énekli az éneket a nagyapja sírja felett vagy a fagyottra keményedett föld kopogása a koporsón... A szegedi és a sarkadi rokonaim, nemcsak rokonok a számomra, hanem szívem egy-egy darabjai. Köztük kap igazi értelmet az a szó, hogy család. A szegedi család "papjának" temetésén harcoltak bennem az érzések. Mikor melyik keveredett felül. Egységesen dobogott a szívem a rég nem látott testvéreimmel, barátaimmal, a rokonaimmal együtt, de elveszítettük szívünk egyik legerőlteljesebben dobogó darabját. Ez kitörölhetetlen űr. A fúvószenekar tiszta hangja, a testvéri ölelések őszintesége, átszellemült könnyek az arcokon. Mindenki Veres Imre bácsija nem halt meg, hanem az Úrhoz költözött. Az ő temetése nem a halálról, hanem a Reménységről szól, ami Istenben van elrejtve a mi számunkra. A legnagyob ajándék, amit Tőle kaptunk Jézuson keresztül: az egymást iránti feltétlen szeretetünk. Ez kitörölhetetlen valóság.
Minden a megszokott módon zajlik. Teszed, amit elvárnak tőled az emberek. Nem kérdezel. Az élet nagy kérdéseihez túl szürkének tartasz egy átlagos napot, de igazából a kérdéseid túl szürkék és az életed ezért látszik átlagosnak. A nagybetűs BOLDOGSÁGot lecseréled az apró sikerélményeidre, mintha ez nem lenne egy szánalmas kis megalkuvás. Megmagyarázod magadnak, h valaki kell neked is, ezt kipipálod. De h ki az a földönkívüli, aki a kezedet fogja az utcán túl komplikált vizsgálódás, az effajta kérdéseket inkább beteszed az agynak egy megnemválaszolt rejtélyek fiókjába. Ha már minden olyan egyszerű, elhiteted vele is, h neki is van egy fiók a fejében, ahova eltüntetheti azokat a kérdéseket, amikre a válaszaidat magadnak akarod megtartani. De még ennél is jobban leegyszerűsítheted neki, m valójában ez nagyon egyszerű: boldogság egyenlő 2 cukor. Ha sikerül a kedvedben járnia, h megtanulja, h hány cukorral iszod a kávét, te már mosolyogsz is és soha többet ki sem kell nyitnia a fiókot.
Aztán minden a megszokott módon zajlik, teszed azt, amit a pasid elvár tőled. Nem kérdezel. Egyik reggel kócosak a gondolataid, m a pasid csak egy cukorral hozta a kávédat. Elszórakozol vele egy darabig, mikor végre megtalálod a gubancot. Az üresség és az elveszettség érzése kitörölhetetlenül befészkeli magát a gondolataidba. Ha nincs rá válaszod üres vagy és elvesztél. Hiányzik valami. Persze az átmenet gyötrelmesen hosszú, míg rájössz, h a valami egy valaki. És ha rátalálnál…? Mit mondanál neki? Ki vagy te és mit akarsz tőle? Nála vannak válaszok? És ha ő kérdez téged?
Ha beletörődsz és tovább pakolgatod a fiókodat, minden a megszokott módon zajlik tovább és NEM teszed, amit elvársz magadtól… Na, kérdezel?????
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
Lopok neked egy könyvet,
