"Az élet lutri, jelentéktelen tragédiák és menekülések sorozata...
Inkább a részletekben lelem örömömet, mint amilyen egy friss sajtos buci. Az legalább finom. Vagy az ég tíz perccel azelőtt, hogy elered az eső; a pillanat, amikor a nevetésed átmegy vihogásba... Ilyenkor hátradőlök, megszívom a cigarettámat és olvadozom a gyönyörtől.”

/Troy Dryer, Nyakunkon az élet/

It's all just a... a random lottery of meaningless tragedy and a series of near escapes. So I take pleasure in the details. You know... a quarter-pounder with cheese, those are good, the sky about ten minutes before it starts to rain, the moment where your laughter becomes a cackle... and I sit back and I smoke my Camel Straights and I ride my own melt.

/Troy Dryer, Reality Bites/

"I've learned that people will forget what you said, people will forget what you did, but people will never forget how you made them feel."
/James Dean/

"Dream as if you'll live forever. Live as if you'll die today."
/James Dean/

És most hirtelen megint eltűnik, s nyoma sehol.

Csak egy tollpihe suhan el a szélben valahol.

A Hold fénye egyre kísértetiesebben világít,

S az angyal, - ha lassan is - , de elveszíti szárnyait.

Bőröd alatt sírnak vétkes ujjaim.

Olvadó gyertyák tükrözik álmaid.

A rózsa sem bontja szebben szírmait,

Mint te szemed rezgő pilláit.

Szétrobbant a végzet vasmarokkal...

Szelidíts vadat egy könnyű csókkal!

A szerelem felér a legjobb borokkal,

Szívem már csak érted dobban.

Még remélek, mint egy ártatlan eretnek,

S a szemek az órában lassan peregnek.

Mindennap egy kicsit jobban szeretlek...

A lelkem fele te vagy,

                                        ki lenne más?!

Rendőrfőnök: "Tudja, mint mondott Julius Ceasar?"
Edlington: "Az a fószer, aki a műlábában csempészte a heroint?"
Rendőrfőnök: "Az."
/Macskafogó/

’Az élet az, ami velünk történik, miközben nekünk teljesen más terveink vannak.’

/John Lennon/

'Minden ugyanaz csak másképp.'

/John Lennon/

1964, elnökválasztás az USA-ban és kitör a beatlemánia, tombol a Beatles-láz. 1 társadalmi csoport a dobos Ringo Starr-t javasolja amerikai elnöknek, mire Ringo: ’Nem hiszem, hogy volna időm rá.’

’Lila estéken, amikor fájó tagokkal bolyongtam Denver színes negyedében, a 27. utca és a Welton fényei között, sokszor elfogott a vágy: bárcsak néger lehetnék! Úgy éreztem, engem nem elégít ki az, amit a fehérek világa nyújthat, keveselltem az izgalmat, az életet, az örömet,a feszültséget, a sötétséget, a zenét, az éjszakát.’
/Jack Kerouac: Úton/

'A paplan alatt minden olyan szép, idilli.
Hajnalban pattogjon Neo meg Trinity!'
/Copy Con: Jó reggelt!/

'Egyszer egy délután veled
Nem történt semmi már, csak néztük, hogy milyen más
Az a fenti élet kellene
Te elindultál, én meg hátradőltem, a megoldást kerestem
Csak néztelek
Ott fenn, és nem tudtam, hogy mit tegyek
Hogy utolérjelek csináltam egy varázsszőnyeget
És nem számított semmi már
Nem tudhatom, most merre vagy
Hogy mennyit ér az, ami itt maradt
Messzire látok, de a felhős ég alatt
Nincs ott az arcod azt hiszem,
Nincs tükörképed a nagy vízen
De persze lehet, hogy az emlékeimben kerestem'
/Tigris: Varázsszőnyeg/

'Üresen állok
Mindennek háttal
Veled álmodni könnyebb mint egyedül ébren vagy valaki mással
Megfejtesz mindenkit jófej vagy mégsem vagy jól
Tátongó ember
Veled álmodni könnyebb mint egyedül ébren vagy valaki mással
Jobb lesz
Ma álmodban jöttem
A hitedben hinni
És soha semmit nem képzeltem mindig is tudtam hogy mikor mibol mennyi
De egy mosolyba bújva
Még most is az arcodra fagynék
Veled álmodni könnyebb mint egyedül ébren vagy valaki mással
Jobb lesz
Ha igazán élnél
Én a válladról nézném végig ahogy élek
Valaki mással
Egyedül ébren
Mindennek háttal semmit se szól
Vele álmodni könnyebb mint egyedül ébren
Mindennek háttal
Igen a fonákon menni mindig
Mindennek háttal...' /Hiperkarma: Üres/

Lopok neked egy könyvet,
A lapjait teleírom,
A festék, ha megszárad
A kifakult papíron,
Akkor elmegyek innen végleg,
Magammal viszlek téged
Oda, ahol többé soha
Senki el nem érhet.

Tudom, hogy hagynád,
Én addig szeretnélek,
Amíg mozogsz, amíg van benned élet...

/TCS/

'A ház rózsával lenne itt teli, s dongó darázzsal.
Vecsernye szólna délután lassúdad kondulással;
a szőlőfürtök áttetsző kövek ilyenkor s lassan
szundítanának benn az árnyékos lugasban.
Ó, hogy szerethetnélek itt. Tiéd e szív, merész
huszonnégy évem, gőgöm és egész
fehér rózsáktól illatos költészetem tiéd;
és mégsem ismerlek, hiába minden hát, nem élsz.
Mert azt tudom, ha élnél, vélem élnél,
velem lennél te itt, velem rejteznél ott a réten,
nevetve csókolnál, fölöttünk szőke méhek,
mellettünk hűs patak s a lombok összeérnek.
A napfény hullna csak, hallgatnánk, hogy sziszegne,
mogyorócserje vetne apró árnyékot füledre
s már nem nevetnénk, mert kimondhatatlan volna
szerelmünk és a szánk némán egymásra forrna;
s érezném ajkaid pirossán, mily varázslat!
a rózsát, szőlők jóizét s mérgét a vad darázsnak.'

/Francis Jammes: A ház rózsával lenne itt teli/

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de – mondhatom – ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csendből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra."

A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő,
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve – szívem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott, egyre többen –
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és görönyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

/Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség /