Felébred. A nagy semmi kis közepén van. Ennyire mélyen aludt vagy ennyire éber volt egész éjjel? Nem érzi a különbséget ébrenlét és álom között. Azon gondolkozik, h ez csak most van így vagy mindig? Csak ő vagy mások is? Az éber létnek semmi köze az ébrenléthez. Fáj hozzáérni mindenhez. Szaladgál a bőre alatt valami szar, ami az energiáját röhögve kajálja. És rohadtul fáj. Mostmár biztos, h csak ő. Ilyet senki más nem érezhet.
Érzi a mozgatás súlyát. Amit eddig magától mozdított a szivacs-könnyű agya, a parancsra most csak tehernek érzi a tarkóján, még akkor is, ha félhangosan mondja ki. Menne, de nincs hova. Lépne, de nincs lába. Ami a háta mögött van, eltűnt. Ami előtte van, utálja. Az anyjára gondol. Az anyja ember feletti szeretetére. Már mindent odaadott a gyerekeinek és még mindig van. DE HONNAN VAN???  ... Elindul. Nagyon szar. Unja az embereket látni, a szagukat érezni, hallani, amit beszélnek; utálja, ha ránéznek vagy még rosszabb, ha véletlenül hozzáérnek. A háta mögött bemutat annak, aki mosolyogva jó reggelt kíván neki. Nem tud nevetni, pedig vicces. Nem tudja felvenni a  telefonját, pedig egy jóbarátja hívja. Nem tud szépen válaszolni, pedig kedvesen kérdezték. Meghall egy régebbi dalt, amit sosem tetszett neki és arra gondol, h vki egyszer szerette őt... Sír. Eddig ez fájt ma a legjobban és még csak reggel fél 10 van. A végén elhiszi, h szánalmas. Ez nem képmutatás és nem üresség.

Mijez?