Reggelbe tört álmok után kapkod a hajnali harmat, de az egyedüllét terhe koszos tócsákba gyűlik össze a gyémánt szőlőszemek rubintos varázsán.

   Áldott súly alatt nyög ez a nap. Veled álmodtam. Veled és nélküled.

   Egy gyenge tavaszi szellő légörvényt kavart, te a közepébe löktél és én így tudtam meg, hogy a csillagos égbolt a Menny lyukacsos szőnyege. Onnan lopott hangszerrel játszottam el neked a pille felhőkbe zárt, színes angyalok mámoros balladáját, de te a fekete-fehér szivárványon csúsztál inkább tovább az örjöngő vulkán lávatengerébe.
   A varázsszőnyegünket rongyokra tépted szét és én még mindig a meggyűrt szálak között bújkáló, jelentéktelen szavak kisebbnél-kisebb darabjait rakosgatom egymás mögé.
   Palackba zártam szellememet, de nem kívántam többé és a szívem fojtó lüktetése hosszú repedéseket vésett a fáradt üvegbe. Összetörtél. Minden darabra apró pillangók álom-szárnycsapásai vésik bele a nevedet reggelre.