Nem minden fekete vagy fehér. De a szürkeség még gyötrőbb teher. Nem tudom, melyiket nehezebb elviselni: azt, hogy várom vagy azt, hogy nem várom. Csak az idő ne lenne... Nem lehetne másban mérni a múlást?

Nyitunk és zárunk szíveket, ajtókat. Maradunk egy kicsit, majd tovább állunk. Csapdába be, majd csapdából ki mászunk. Te voltál nekem az egyenes út ebben az őrült körforgásban. Csak meg kellett volna fognod a kezem… 

Csöpke megkért, h cseréljünk telefont 1 hétre, így visszakaptam a régit. Rendezgettem a dolgokat és belefutottam az olyan sms-eimbe, amiket hónapokkal ezelőtt kaptam és küldtem. Van benne ’pici lány’, ’Csipi’, ’hiányzol’, ’Tódor’, 'hoppkutya', ’sajnálom’, 'óriásnyuszi', ’Téglás’, ’te’, ’velem’.

Most ő ott, én itt. És itt minden ugyanaz. Talán még mindig írhatnánk egymásnak ezeket az üzeneteket. De már nem küldjük el őket. Csak egymást a szívünktől messzire. Mindössze 267 lépésnyire van innen a messze...  

Van hova hazamenni, de kihez? Van mit mondani, de kinek? Ugyanaz, ugyanúgy, de minek…? 

Újra képes lettem bízni, újra elkezdtem hinni és ő kinyitotta az elrejtett ajtót a szívemen. Az álom birodalmának királynője lettem.

Úgy üvöltöttem a szerelemtől, h visszhangzott tőle a világ és semmi mást nem éreztem, csak azt, h vele akarom kezdeni és befejezni az életem. Minden annyira egyszerűen tökéletes volt, minden olyan tisztán fényes. Az út egyenes, a lépések könnyedek és csak mi ketten jártuk azt a kis ösvényt az erdőben. Volt ezen a bolygón két egyszerre lüktető lélek. Volt két nyugalmat kereső vándormadár. Két egymás felé kúszó, pislákoló csillag. Nem szerethetett senki más senkit, amikor mi szerelmeskedtünk.

Hát nem számolta senki, h hányszor dobbant egyszerre a szívünk? 100 vagy 1000 a számuk? Nincs senki, aki elmondja, h hol ért véget a kezdet? Ki tudja azt, h mitől repednek szét az egybeforrt erők? Érti akárki is, h miért érzünk, ha a szerelem bármikor elmúlhat? Egyre kisebb sarkokban ülök, egyre sötétebb látomásoktól megrémülve, amikor ő elém áll és egy kérdéssel válaszol mindenre: „Mégis mit vártál?”. Ha semmit sem sajnál, akkor egy semmi voltam neki. Bárcsak ne lett volna ő a minden nekem…

Minden éjjel ugyanaz az álom és mindennap ugyanaz a rémálom. Egyszer talán felébredek abba a világba, ahol már halott leszel nekem. Engem te öltél meg. De téged ki fog? Én harcoltam érted. De értem ki fog? (…ha nem te)