Van az emberben egy olyan ösztön, amit mindenki birtokol hiánytalanul. Függetlenül kortól, helytől, időtől vagy személyiségtől minden egyes emberben erősen lüktet és időről időre előtör. Nem tudunk nélküle élni: bántjuk egymást. Ezt nem választjuk, nem nőhetjük ki és még csak nem is küzdhetünk a teljes felszámolásáért sem. Belénk van kódolva azóta, amióta ember az ember. Jobbak akarunk lenni, saját magunk fontosabb bárkinél vagy csak rossz napunk van. Mindegy. Minden egyes nap végén összeszámolgathatjuk őket, h aznapra mennyi jutott oda vagy vissza. Megtesszük ugyanazt egymás után többször, akár ugyanazzal a személlyel is és még ha tanulunk is az egyikből, mindjárt akad egy másikra lehetőség, amit előbb-utóbb nem mulasztunk el kihasználni. Az örök csatának nincs végkimenetele sem, tehát nincs megoldás a problémára. Egy nagyon egyszerűen felírható egyenlet, aminek a végén az egyenlőség jel után nincs semmi. ’a+b=… ’. Mivel nem létezik közös nevező, és az egyenlet másik oldala hiányos, nincs megoldása az egyenletnek. Az emberek megosztottsága és összeférhetetlensége nem ad esélyt az egyezésre, olyan ötlettel pedig még senki sem állt elő, h mi lehetne az ellenszer erre a genetikailag belénk szorult betegségre.  

Az állandó harc, az h egyszer adjuk, másszor meg kapjuk a pofonokat és ha jön egy K.O. vagy az 'adok' vagy a 'kapok' miatt, padlót fogunk, de még mielőtt felállnánk, ha csak gondolatban is, de máris bántunk: vagy magunkat vagy másokat. Mi van ha a szeretet is a küzdőtérre áll? Ha valaki igazán szeret, mindig azt bántja, aki a legközelebb áll hozzá és ha valaki nem tud szeretni válogatás nélkül rúg bele bárkibe. Szóval teljesen mindegy, h szeretetet vagy gyűlöletet érzel embertársad iránt, m a bántás az bántás? Talán csak a következményekre nézve nem lényegtelen. A szeretet mellé a megbocsátás vagy felejtés, a gyűlölet mellé pedig a bosszú vagy a düh párosul. Most gondolj arra a személyre, aki a legfontosabb számodra és tedd fel magadnak a kérdést, h te hány ezerszer vagy már túl azon a bántásaitok után, h megbocsátod, elfelejted neki vagy dühös vagy rá és bosszúéhes!  

Megkérdeztem két barátomat, h szerintük ki, vagyis milyen embertípus az, aki a legkönnyebben meg tud bocsátani. Az egyik az mondta, h ’Az, aki már sokat kapott az élettől, megszokta és már fel sem veszi.’ A másik véleménye pedig ez volt: ’Az, aki érzékelen, aki leszarja, akinek mindegy, m alapból ilyen a természete.’ Tehát a könnyű megbocsátáshoz az kell, h jól hozzászokjunk a bántásokhoz? A legkevesebb bosszúvágy és düh abban van, akit a legtöbbet bántottak? Vagy inkább fordítva: minél többet bántanak valakit annál dühösebb és bosszúvágyóbb lesz?

És persze ott van még az az örök kérdés, h meg tudunk egyáltalán bocsátani őszintén? Tényleg el tudjuk felejteni maradéktalanul, amit velünk tettek mások? Vagy a ’megbocsátok, de nem felejtek’ szabály az érvényes igazán?

Egy biztos: szenvedni tudunk. Látványosan vagy magunkba rejtve, hangosan vagy halkan. Reménykedünk, h valami majd csak változik tőle? Könnyebben feldolgozzuk így az eseményeket? Vagy az van, amit Meredith mondott: csak egyszerűen szeretünk szenvedni és a megkönnyebbülés élvezetét hajszoljuk, amikor abbahagyjuk? Talán ez is egy belülről jövő ösztöncselekedetünk. Bántunk, bántanak, szenvedünk és mikor vége kezdjük szépen előlről az egészet. 

„Talán szeretünk szenvedni, talán belénk van programozva. Mert e nélkül talán nem éreznénk, hogy vagyunk. Hogy is mondják? Miért csapkodom magam ostorral? Mert annyira eszméletlenül jó, amikor abbahagyom.”        /Grace Klinika/