Pesten voltam tegnap, a fősulis beiratkozással és az index leadással lógtam még a tanulmányi osztálynak. Másfél hónapnyi késés x.-ik felszólítása után felvetődik az emberben a kérdés, h "És mi van, ha igazuk van?!". Végig hallgattam a tanulmányistól az összes szidalmat, amit másfél hónapig összegyűjtött, aztán megfenyegetett, h megmond apámnak, (régi cimborák, még apa fősulis idejéből) ha még egyszer ezt teszem a szegény tanulmányi osztállyal, akik nem ezt érdemlik. Bocsánat. Sajnálom. Megígérem. Köszönöm. Viszlát. Meg sem néztem, h milyen órán kellene bent ülnöm, csak rohantam kifelé. Amilyen gyorsan csak lehet, meg akartam szabadulni Pesttől, ettől az erőszakos lüktetéstől, felszínes morajlástól és persze a folytonos kutyaszar látványától, de a vonatom csak két és fél óra múlva indult. Arra gondoltam, h csak úgy kóborlok egyet erre-arra; you know, just wandering on the streets, de végül a Westendben kötöttem ki. A fél életüket bevásárló központban töltő pláza cicákat és selyemfiúkat nem illetném most kritikával, nem mintha attól félnék, h túl sokan szembeszállnának velem, de elég gondolatot fecséreltem már erre a témára köztük sétálva. Nőnap lévén, minden második hölgynek hervadt tulipán lógott a kezében a bejáratnál lévő bazártól egészen az első boltig, m onnantól kezdve a virágot vásárló, kötelességtudó úriembernél kötött ki. (A kötelességtudó itt nem arányos a magasra tett mércével.) "Fogd má' meg, léccike! Téged úgyse érdekel a Pesona új tavaszi kollekciója, mackóbogár. Vagy várj meg itt kint. Majd szólok, ha találok vmi csinit, aminek örülnél, h megvehetnéd nekem." Nem szó szerint idéztem, a lényegét nagyítottam fel, szóval nem kritizáltam. Ez csak egy közönséges, de egészséges irónia volt. A Tisza boltban egy kicsit magamra találtam, de mégis más volt, mint otthon a miénk és még a meleg eladó srác sem mosolyogtatott meg túlzottan. Adott egy löketet, de a lendület csak az Aboriginal és a Retro márkabolt előtti kényelmes fotelig repített. A telefonomat nyomkodtam és bámultam, de már felhívtam mindenkit, akit lehetett az úton odafele menet.
Egy pár percet elfilózgattam azon, h melyik önbizalomból jeles pasi merné leszólítani azt a csajt, akinek a felsőjén az áll, h "SIZE DOES MATTER!" Egy Christian Troy féle kb azt mondaná, h "Szivi, ez a szöveg a ruhádon a cicidnek nevezett két citromra írva neked kínos, m nekem tényleg számít a méret!" Elszórakoztattam magam ennek a mondatnak a kitalálásán, körbenéztem azért, h nem figyeli-e vki a bolond lányt, aki magában nevetgél és ahogy oldalra néztem, ekkor jött az, amit úgy nevezek, h gondolatformáló élmény. A mellettem lévő fotelben egy tinédzser pár ült összefonódva. Valahogy nem illettek bele a képbe. A körülöttük rohanó, sok divatbuzi, egyik boltból a másikba, kivagyok?mivagyok?, elmosódott figura közt ők voltak a tisztán körvonalazott lassított kép. Ebben a némafilmben ordított róluk, h milyen szerelmesek. A srác két ujjával simogatta a lány kezét a csaj pulcsija alatt. Hosszan egymás szemébe néztek, majd a fiú lassan felhajtott egy pár centis részt a lány pulóverének ujjából. Olyan ámulattal és áhitattal simogatta és nézegette a lány csupasz csuklójának azt a pici kis részletét, mintha az lenne a világ összes kincse. Neki az volt. Ha valaki akkor és ott a világ összes kincsét felkínálja neki cserébe, h cserélhessen vele, jót nevetett volna rajta, h hogy is gondolhatták komolyan azt, így átverhetik ezzel. A saját szemével látja és a saját ujjával érinti. És emellett az még nem is tudatosult benne, h mindennek a részese is.
Bármilyen és bármennyi felszínes, jelentéktelen, múló örömmel járó vanitatum vanitas megszerezhető sok-sok pénzzel ott a Westendben, az Aboban, a Retroban. Emberek 100-ai teszik nap, mint nap, azt gondolva, h minél több lesz, annál boldogabbak lesznek, miközben lehet, h pont ugyanabban a percben, pár méterre tőlük valaki a megfoghatatlan és felbecsülhetetlen értéket, az igazi boldogságot veszi birtokba egyetlen érintéssel...