Azt a széket szemelte ki magának, amire a lábamat tettem fel. Az egyik pillanatban még a szoba egyik felében volt, a másikban már a széken ült, ölében a meztelen lábammal. A levegőbe dobta őket és alájuk csusszant. Nem tudnám rekonstruálni azt az egyedi mozdulatsort, amit tett, mert még most sem értem, hogy hogyan csinálta. Ellentmond a fizika törvényeinek, hacsak nem én mozdítottam tudattalanul így a lábam neki.

   Összecsapott két ellentétes energia: a meleg keze a hideg lábamon. Teljes testet és lelket felziláló áramütés zúgott végig rajtam. Az érzékiség magas foka - ez jutott eszembe egy filmből. Tetőtől talpig meztelen akartam lenni és azt akartam, hogy ő is meztelen legyen. Ösztönösen nyitottam volna szét a lábam és ő megismételte volna ugyanolyan gyorsasággal azt a csusszanó mozdulatot...  

   Nem nézett rám. Az állát felemelte. Mosolygott. A többieket hallgatta, mindig odafordulva ahhoz, aki éppen beszélt. Markolta a talpam mindkét kezével. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy senki se vegye észre rajtam, hogy életem egyik legizgatóbb jelenetébe csöppentem. Begörbítettem a hátam, hogy ne látszódjon, hogy mennyire szaporán veszem a levegőt. Simogatni kezdte a lábam, de közben testével felé hajolt, mintha azt akarta volna üzenni, hogy ez csak nekem szól, ne érdekeljen mást, és hogy jusson már el a tudatomig végre, hogy létezhetne olyan, hogy "mi ketten".  

   Egyre biztosabb lettem benne, hogy ugyanazt éreztük akkor és ott: önzést. Szűnjön meg minden és mindenki körülöttünk. Nem gondoltam semmire, csak hagytam, hogy a testem válaszoljon. Rászorítottam a lábujjaimmal az ujjaira, amennyire csak bírtam. Nagy levegőt vett és ahogy kifújta az arcáról eltűnt a mosoly. Megszorította a lábfejem, éreztem a körmeit belefúródni a talpamba. Soha életemben nem fájt semmi így... És nem akartam, hogy véget érjen. Lassan fordította felém a fejét, mintha időt adna nekem, hogy én is nézzek rá. Találkozott a tekintetünk. Nyílt a szája, de hang csak pár másodperc elteltével jött ki rajta. Egy fel nem tett kérdésemre válaszolt: "Én is."   

   Amikor láttam a nevét a telefonom kijelzőjén, úgy kaptam fel, mintha attól félnék, hogy csak véletlenül hívott, mindjárt leteszi és eltűnik. Hülye gondolat. Még mosolyogtam is rajta magamban, aztán később eszembe jutott, hogy tulajdonképpen párszor megtörtént ez már. Közel volt, én közel voltam; majd távol volt és én távol voltam. Néha ő döntött, néha én, néha pedig csak úgy megtörtént velünk a távolság egymástól. Egyszer sem volt közös döntés, minthogy az sem, hogy együtt legyünk-e. Vannak azok a bizonyos emberi kapcsolatok, amiknek nem térben és időben érezzük jelentőségét. Túl nagy érzelmek ezek ahhoz. Nem az együtt vagy külön töltött hetek, hónapok körvonalazzák fontosságát; és nem keletkeznek vagy letűnnek, hanem egyszerűen csak vannak. Azt érzed iránta, hogy már szeretted, mielőtt megismerted volna.  

   Sosem beszélünk arról, hogy mikor találkoztunk utoljára és sosem tesszük szóvá, hogy miért nem hívott a másik, pedig mindketten számon tartjuk és tudjuk. Két és fél hónapja jött be hozzám az étterembe, hogy elmondja, talált egy jó albit, összeköltözött a barátnőjével és megkapta az állást is, amit szeretett volna. Egyszóval sínen van az élete. Már az öleléséből az ajtóban tudtam, hogy nem boldog, de túl sokat mosolygott, hogy mindent leplezzen és én inkább úgy tettem, mint aki elhiszi, hogy az. Elővettem a szarkazmusomat, hogy legalább a kérdéseimbe belecsempészhessem, amit gondolok: 

-Azért remélem, most már több időt tudtok együtt tölteni így, hogy összeköltöztetek. Ez fog javítani a kapcsolatotokon, nem? – hisz van, ahol csak a tér és az idő számít-tettem hozzá magamban.  

-Igen. Azt gondolom, hogy mostantól nem lesz annyi gondunk. – és ő is eljátszotta, hogy ezt elhiszi. - Remélem, te is megtalálod végre a párod. 

-Én is remélem, Mickey. Végszónak jó is lesz ez. Mennem kell. Téged meg vár otthon az igaz szerelem.”- gúnyolódtam. És kicsit sem bántam, hogy nem tudja eldönteni: cinikus akartam lenni vagy féltékeny vagyok. Igazság szerint én sem tudtam eldönteni. 

   Az ébresztő csúnyán belerondított az álmába, pont egy olyan résznél, amikor az események fordulóponthoz érnek, mikor az izgalom a tetőfokára hág, a szereplőkön körbe megy a kamera, mindenkin ledöbbent arc és várják, hogy az a bizonyos főhős megszólaljon. Akkor hirtelen mindenki a fejéhez csap majd, hogy "Hát persze!"- és ki lesz mondva a nagy igazság, fény derül a hatalmas rejtélyre, lehull a lepel. Ebben a sorsdöntő pillanatban szólalt meg a csöngés, a legrosszabbkor. Mickey próbált még kapaszkodni az utolsó kockákba, húzta volna vissza magát a körbe, de egyre csak távolodott, ahogy az ébresztő egyre hangosabban üvöltött a fülébe. A messzi, homályos tömeg morajlott egyet, majd mindenki egyszerre felnevetett. Ott volt a válasz. És ő lemaradt róla.  

   "Mickey, a francba... Lődd már ki azt a szart!" - a bátyja a szomszédos ágyról párnával dobta fejbe.  

   Először Barry-re volt mérges, de aztán rájött, hogy igazából az ébresztő szakította el attól, hogy megtudja mi volt az a nagy igazság, amit valaki kimondott végre. Csak egy hülye álom, aminek se eleje, se vége, de legfőképpen jelentősége nincs.  

   A kávézás vége felé járt, amikor úgy próbált megszabadulni ettől a nyomasztó hiányérzettől, hogy logikát hívta segítségül. "Gyakorlatilag a kérdést sem tudom.. Akkor miért akarom ennyire tudni a választ­? Különben is... A mai nap egyetlen kérdése, hogy látom-e ma Ruby-t?" Ez a gondolat elkergette a többit. Ő állt a kör közepén és ő mondta ki a nagy igazságot: beleszeretett Ruby-ba. A gondolat teljes súlyával érte utol és hangosabban ordított, mint akármelyik ébresztő.