Amikor láttam a nevét a telefonom kijelzőjén, úgy kaptam fel, mintha attól félnék, hogy csak véletlenül hívott, mindjárt leteszi és eltűnik. Hülye gondolat. Még mosolyogtam is rajta magamban, aztán később eszembe jutott, hogy tulajdonképpen párszor megtörtént ez már. Közel volt, én közel voltam; majd távol volt és én távol voltam. Néha ő döntött, néha én, néha pedig csak úgy megtörtént velünk a távolság egymástól. Egyszer sem volt közös döntés, minthogy az sem, hogy együtt legyünk-e. Vannak azok a bizonyos emberi kapcsolatok, amiknek nem térben és időben érezzük jelentőségét. Túl nagy érzelmek ezek ahhoz. Nem az együtt vagy külön töltött hetek, hónapok körvonalazzák fontosságát; és nem keletkeznek vagy letűnnek, hanem egyszerűen csak vannak. Azt érzed iránta, hogy már szeretted, mielőtt megismerted volna.  

   Sosem beszélünk arról, hogy mikor találkoztunk utoljára és sosem tesszük szóvá, hogy miért nem hívott a másik, pedig mindketten számon tartjuk és tudjuk. Két és fél hónapja jött be hozzám az étterembe, hogy elmondja, talált egy jó albit, összeköltözött a barátnőjével és megkapta az állást is, amit szeretett volna. Egyszóval sínen van az élete. Már az öleléséből az ajtóban tudtam, hogy nem boldog, de túl sokat mosolygott, hogy mindent leplezzen és én inkább úgy tettem, mint aki elhiszi, hogy az. Elővettem a szarkazmusomat, hogy legalább a kérdéseimbe belecsempészhessem, amit gondolok: 

-Azért remélem, most már több időt tudtok együtt tölteni így, hogy összeköltöztetek. Ez fog javítani a kapcsolatotokon, nem? – hisz van, ahol csak a tér és az idő számít-tettem hozzá magamban.  

-Igen. Azt gondolom, hogy mostantól nem lesz annyi gondunk. – és ő is eljátszotta, hogy ezt elhiszi. - Remélem, te is megtalálod végre a párod. 

-Én is remélem, Mickey. Végszónak jó is lesz ez. Mennem kell. Téged meg vár otthon az igaz szerelem.”- gúnyolódtam. És kicsit sem bántam, hogy nem tudja eldönteni: cinikus akartam lenni vagy féltékeny vagyok. Igazság szerint én sem tudtam eldönteni.