Egyszerre tört el egy csomó minden: a parfümös üveg teteje, a macskatányér széle, a szerdai bulin két pohár is, a seprűnyél ketté, a szíve pedig darabokra.

Ül egyik székről a másikra. Kinéz az egyik ablakon, aztán a másikon is. A körmét rágja. Nincs még meg a gondolat és már mindjárt dél. Megígérte magának, h minden napban keres valami jót, amire eddig gondolni lehetett, h mosolyogjon, de most már erőltetetten KELL koncentrálni rá, h ne sírjon. Lehet ugyanaz, mint tegnap. Mindegy, csak lassítsa le a szívverést! Lehet mondjuk a film, ami alatt egy másik világba kerül át, így a „jó gondolatnak” megfelel akár a Gyűrű Szövetségének eszméje is. De kurvára a nehezére esik. Viatathatatlanul tág a fogalom, csak a látóköre lett szűk.

Talán látja, de nem hallja vagy hallja, de nem érzi vagy érzi, de nem látja...

Legyen az, aki megöleli és a teraszon órákat röhögcsél vele, vagy aki a szemöldökét húzogatva poénkodik és megcsikolja, vagy az, akinek a boldogságát azért szereti hallgatni, m annyira örül neki, mintha vele történne, vagy aki takaró alatt a lábujját harapja, aztán meg lemotyogja, vagy aki minden szarság ellenére nem mondott még le róla, felhívja és egy órát csicsereg mindenféléről, vagy azok, akik átjönnek este és tudtukon kívül feltöltik pozitív energiával egyszerűen csak azzal, h köztük van. Ilyenkor egy kicsit összébb rendeződnek a „szív-darabok”...