Jött egy álmatlan éjszaka, mikor az ágya meg akart szabadulni tőle, m túl nehezek voltak a gondolatai. A „valami hiányzik” érzést recsegte alatta és neki végig kellett hallgatnia 100szor és 1000szer.

  Hiába égetett az ablakon keresztül a felkelő új nap, a reggelt sötét éjszakának látta, a nappalt hideg hajnalnak, az este pedig újra csak homályt hozott. A tökéletesen megszerkesztett sminkje gyászosan folydogált le a szeme alól, m egész nap olyan rezzenéstelen arccal bámult maga elé, h nem volt olyan arcizomrángása, amitől ne csúszott volna le a feszülő barázdákon a fekete festék. A nyár illata is csak gyomorforgató szagként terjengett körülötte, pedig a tél fullasztó füstjét görgették maguk előtt a napsugarak.

  Az volt a baja, h nem tudta, mi a baja. Arra gondolt, h azon a helyen akar most lenni, ahol a magma mozgásoktól megnyílik a föld egy pillanatra, h észrevétlenül tűnhessen el innen és így senki sem vethetné a szemére, h saját maga áldozata lett. Az univerzum meghozhatná helyette ezt a döntést, h ezzel szűntessen meg legalább csak egyet a sok mai, élet nélkül élt élet közül. Járt már egy pár, ennél sokkal vonzóbb világban és még az utat is ismeri, de egy idő után unalmas csak kisstílű betolakodóként átszökdösni. Nem mintha ezt nem unta volna már a végtelenségig, de ebben a végtelenben legalább már talált nemrég egy kisebb végtelent. Elvesztette volna? Vagy csak nem fedezte még fel teljesen ahhoz, h odameneküljön? Volt már ott? Vagy csak hallott róla? Igaz egyáltalán? Vagy csak magát kábította vele?

  Egész nap a mélyen szaladgáló kérdések után futkosott gondolatban, de csak a nap végén találta meg a választ a szívében elrejtve: Ő hiányzik. A kis végtelen, aki ma nem tette a kezét a kilincsre.