Nemcsak most érzi, de most elevenebb, mint valaha: az élet csak egy választható létállapot a sok közül. Ezt nem ő választotta. Kapta. Átlépni egy másikba, itt hagyni mindent és még az emlékét is kitörölni, h valaha itt és ebben a ritmusban dobogott a szíve. Túl rég volt, mikor még ismerte az ütemét és a kezével dobolta kedvese mellkasán. Persze az övét, akivel volt olyan, h egyszerre dobogott, ezer közül is felismerné. Hiányzik ez a kívülről jövő belső lüktetés, ami nem lehetett az övé teljesen, csak kölcsönkaphatta egy rövid időre. Végtelen szimmetriát rajzoltak ők ketten egyetlen hosszú vonalból, de végül az egyből kettő lett és az övének a kilengése egy visszafordíthatatlan folyamatban tört meg dobbanásonként. 
Valaki egyszer találóan fogalmazott: hasító fájdalom. A szív csak egy szerv a sok közül és mégis belé csoportosul az összes kínzó érzés. Ösztönösen a középpontot keresik és ők hasítanak. Összejátszanak és addig erőszakolják előre magukat, míg el nem érik a legbelsőbb réteget és ott gyűlnek össze. Ekkorra már a fájdalom a létállapot és nem az élet. A hordozó küzdhet ellenük, megalázkodhat nekik vagy megtűrheti őket. Bármelyik legyen is, mindegyik a megszűnésben reménykedik.
   Ő választotta a gyengeséget vagy a gyengeség választotta őt. Nem számított az ára, szabadulni akart, átmenekülni egy másik világba. Lassabban oszlott szét a testében, mint gondolta. A csapongó anyag egyre beljebb és beljebb csúszott. A réseket kereste, a kisebbnél kisebb részleteket, h a túl nagy gondolatokat formáló érzések ne lassítsák tovább a folyamatot. Egy összegyűrt mozijegy a csíkos kabátja zsebében, gubanc a vizes hajában, egy belépő karszalag mintái, suttogó szájának a szeglete, egy nem várt érintés a tarkóján, egy mozgalmas jövőkép egy fesztivál területén, a lefelé néző szeme a pipafüst mögött, hosszú ujjainak dobolása a meztelen combján...
   Lazulnia kellett volna már ennek a feszülő életérzésnek, de ehelyett hirtelen szétrobbant a nyomás alatt. A darabokra tört szilánkok kúsztak tovább a bőre alatti repedéseibe, az izmai rostjai közé, a csontjai atomjainak a középpontjába. Mikor mindegyik a helyén volt, szorongató remegésbe kezdtek és elhomályosítottak mindent, h beteljesítsék, amire hivatottak. A test kirázta magából az összeszurkált lelket. A látása, a hallása, a szaglása, az összes érzékelésével együtt felül emelkedett. Felülről látta magát szivárvány színekkel körbe festve. Mosolygott. Nem ijedt meg. Ő akarta így. Tudta, h a testi valóját adta cserébe az anyagért, h az, a megfertőződött lelkéből véglegesen tudja kiirtani a vírust.
   A szivárvány egyszer csak otthagyta a teste és a lélek után repült. Körbefonta és hatalmas sebességgel örvénylett körülötte. A szilánkok sorban egymás után lökődtek ki és szétporladtak a levegőben. Lassan, percről-percre kezdett megszűnni a nyomás. Végül már csak egy lüktetés hallatszott. Minden egyszerre, együtt dobolta a halkuló ritmust egészen addig, míg a szív végleg ki nem egyenesítette a végtelen vonalat. Csend lett. Átkerült. A tiszta nyugalom megtalálta végleges helyét a lélek lyukacsos útvesztőiben.