Nem minden fekete vagy fehér. De a szürkeség még gyötrőbb teher. Nem tudom, melyiket nehezebb elviselni: azt, hogy várom vagy azt, hogy nem várom. Csak az idő ne lenne... Nem lehetne másban mérni a múlást?

Nyitunk és zárunk szíveket, ajtókat. Maradunk egy kicsit, majd tovább állunk. Csapdába be, majd csapdából ki mászunk. Te voltál nekem az egyenes út ebben az őrült körforgásban. Csak meg kellett volna fognod a kezem… 

Csöpke megkért, h cseréljünk telefont 1 hétre, így visszakaptam a régit. Rendezgettem a dolgokat és belefutottam az olyan sms-eimbe, amiket hónapokkal ezelőtt kaptam és küldtem. Van benne ’pici lány’, ’Csipi’, ’hiányzol’, ’Tódor’, 'hoppkutya', ’sajnálom’, 'óriásnyuszi', ’Téglás’, ’te’, ’velem’.

Most ő ott, én itt. És itt minden ugyanaz. Talán még mindig írhatnánk egymásnak ezeket az üzeneteket. De már nem küldjük el őket. Csak egymást a szívünktől messzire. Mindössze 267 lépésnyire van innen a messze...  

Van hova hazamenni, de kihez? Van mit mondani, de kinek? Ugyanaz, ugyanúgy, de minek…?